HU EN
FőoldalHistoria Naturalis Museologica – Lótetű-preparátum

Historia Naturalis Museologica – Lótetű-preparátum

A legutóbbi zoo-jegyzetben bemutatott patkány-preparátum segítségével egy olyan – sokak által gyűlölt – kisemlős-faj életébe és viselkedésmódjába nyerhettünk betekintést, melynek a különféle ragályos betegségeket terjesztő, s nem mellékesen jelentős gazdasági károkat okozó képviselői irányában minden időben érthető ellenszenvvel és mély megvetéssel viseltetett a gazdálkodó, földet művelő ember. Miként a múltkori írásom nagyétvágyú és rendkívül szapora főszereplője, a mostani cikkem negatív "kulcsfigurája" is egy ilyen – Schmidt Egon természetrajzi szakíró találó szavaival élve – "nemszeretem állat".

Ez az állandó kiállításon jelenleg nem látható, ám a háztáji zöldségeskerttel rendelkező debreceni földtulajdonosok (és sporthorgászok) között (is) széles körben ismert liliputi vájár: a lótücsök v. lótetű (Gryllotalpa gryllotalpa Linnaeus, 1758). Az egyenesszárnyú rovarok rendjébe (Orthoptera) és a lótücsökfélék családjába (Gryllotalpidae) tartozó, szépnek talán még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ízeltlábú állat preparátuma Lukács Tihamér múzeumi fényképész munkatársunk (egyik) ajándékaként került a természetrajzi gyűjteménybe 2017. szeptember 27-én. A nagyjából 5 cm hosszú, meglehetősen rosszhírű rovar kiszáradt maradványát VI. 2017. 164. 1. leltári számon vettem nyilvántartásba. Az alábbiakban ismerkedjünk meg kicsit közelebbről is vele, illetve még élő fajtársainak sajátos szokásaival.

Elsőként azt vizsgáljuk meg, hogy mit tudunk megállapítani a rovar külső megjelenéséről, makroszkópos testszerkezetéről, habitusa jellegzetes vonásairól a rendelkezésünkre álló preparátum, valamint a gazdag hazai szakirodalom alapján. A "csúnya ellenségnek" is nevezett állat kártékony életmódja miatt már viszonylag korán az érdeklődés középpontjába került, s nem mellékesen az ellene védekező kertészek célkeresztjébe. A Gazdasági Lapok 1858-ban közölte Letenyei Lajos (1822–1868) földbirtokos és mezőgazdász egyik érdekes cikkét ("Kártékony állatok, az állatország rovarosztályából"), amiben a régies magyar nyelven író szerző a lótetű általános jellemzőiről és "áldásos" tevékenységéről szólt. A következő rövid részletben Letenyei a rovar külső attribútumait mutatta be: "Minden európai rovarok közt a lótetű a legnagyobbak közé tartozik, undok lomha teste szembetünő, ahhoz aránylag feje kicsiny, erős dombor melle barnás verhenyő, teste egyéb részein pedig szürkés pirók színű...".

 

 

A gazdasági (kertészeti) lapokhoz hasonlóan az enciklopédikus tudást közvetítő ismertebb régi lexikonok is rendre megemlékeztek a lótetűről, többnyire Lót és Lothar között tárgyalva ezt a közönséges rovarfajt. Franklin Kézi Lexikona az imént idézett Letenyeinél már érthetőbben fogalmazott: "A lótetű [...] föld alatt élő rovarfaj, mely a föld színén csak este mutatkozik. Színe felül sötét-, alul sárgás-barna, az egész test bársonyosan szőrözött. Mellső lábpárja a vakondokéhoz hasonló és ásásra szolgál". Az írás szerzője jól rátapintott a lótetű lényegére, hiszen a rovar komplett testfelépítése a földalatti életvitelhez idomult. A kifejlett lótücsök teste zömök, robosztus, hengerszerű. Az áramvonalas fej aránylag kicsi, felülről nézve háromszög alakú. Ezen ülnek az apró szemek, amelyek tövéről 1–1 vékony csáp nyúlik előre. A lótetű rágó szájszerve erőteljes, jól fejlett, ami ragadozó (carnivora) életmódjára utal. Ellenfeleire – azok elijesztésére – izgatott állapotban kellemetlen szagú, fekete színű folyadékot "feccsent" a potrohából, ám a bűzös "lövedék" igazán csak a kisebb riválisok ellen bizonyul hatékonynak. Két pár szárnya van, amiket használni is tud, a potroh végén pedig 2 farokserte található. Hat lába közül a mellső pár ásólábakká alakult. Ezek az élesen fogazott és finoman szőrözött testrészek (előlábak) első ránézésre hasonlóak a vakond (Talpa europaea Linnaeus, 1758) mellső végtagjaihoz. A "kis vakondnak" is hívott lótetű ásólábai ugyanúgy laposak, szélesek, mint egyik fő ellenségéé, a "nagy vakondé", s természetesen mindkét esetben ugyanazt a célt szolgálják ezek a használatukat tekintve homológnak számító testrészek, nevesül az ásást és a turkálást. Segítségükkel a lótetű szűk keresztmetszetű járatokat fúr a földbe, amik nem túl mélyen, csupán alig néhány centiméterre futnak a talajfelszíntől. Az "áska", vagyis a lótetű ezekben a keskeny furatokban közlekedik, s közben vehemensen hajszolja kedvenc csemegéjét, a közönséges földigilisztát (Lumbricus terrestris, Linnaeus, 1758). Az ínyencfalatnak számító gyűrűsférgek mellett természetesen rovarokat, álcákat, petéket és csigákat is előszeretettel fogyaszt ez a falánk gilisztavadász, s hogy állati eredetű táplálékát némiképp változatosabbá tegye, az útjába eső növények föld alatti részeit is rendre megrágcsálja, a plánták gazdáinak nem kis bosszúságára. Vannak szerzők, akik szerint a lótetű mindenevő (omnivora), sőt a legtöbb forrás a kannibalizmust, mint különleges étkezési szokást is felemlegeti velük kapcsolatban. Fogságban állítólag csöppet sem válogatósak az egymással összezárt lótetvek: az idősebb megeszi a fiatalabbat, a nagyobb a kisebbet, de olyanra is volt már példa, hogy az anyaállat saját ivadékait fogyasztotta el. A "lótetű-kulinária" irodalmának legmeghökkentőbb esetét Hermann von Nördlinger (1818–1897) tollából ismerjük. A kiváló német erdész és entomológus jegyezte le a "Die kleinen Feinde der Landwirtschaft" című munkájában, hogy egy általa kettévágott lótetű első fele – megfordulva önnön tengelye körül – saját (leválasztott) hátsó felét kezdte el enni. Az autokannibalizmusnak ez a spontán megnyilvánulása olyan iszonytató érzést keltett a megdöbbent rovarkutatóban, hogy "e borzasztó látványnak [...] több pálczaütéssel véget vetett".

Azt hiszem, hogy a lótetvekről nem illendő úgy cikket írni, hogy ne említenénk fel egy magyar zoológus, Daday Jenő (1855–1920) nevét. Az erdélyi származású kitűnő természettudós a hazai szakirodalomban – mostani ismereteim szerint – elsőként állapította meg azt, hogy a lótetű nem növényevő, hanem inkább húsevő, tehát ragadozó életmódot folytat. Daday (s részben Fridvalszky János) nyomán terjedt el az itthoni szakkörökben ez a nézet, ami azóta általánosan elfogadottá vált. Daday Jenőt saját empirikus megfigyelései vezették erre az eredményre. Kutatásairól így írt 1878-ban: "... egy lótetüt fogságba kerülésekor azonnal felbonczolva és béltartalmát gorcsövileg vizsgálva, abban növényi anyagot igen keveset találtam; mig rovar vázrészeket, különösen csimazok (cserebogár-álcza, pajor) chitin vázának töredezett darabjait igen nagy bőségben...". Tudom, nem igazán gusztusos dolog döglött lótetvek emésztőrendszerében bomló növényi maradványok és az elfogyasztott rovarok, csigák, férgek holt részei között kutakodni, ám érdemes tisztában lennünk azzal, hogy ezen kutatások nélkül manapság bizony sokkal kevesebb ismerettel rendelkeznénk a lótetvek táplálkozásbiológiája tárgykörében. Ezek a nagy türelmet, precíziós preparáló munkát és aprólékos mikroszkópos vizsgálatokat igénylő anatómiai (rovarbonctani) gyakorlatok segítettek hozzá bennünket azokhoz az adatokhoz, amik alapján mára jórészt ismertté váltak előttünk a lótetvek étkezési szokásai, s ezzel együtt az ellenük való (csalétkes) védekezés is hatékonyabbá válhatott.

A lótetű sokfelé előfordul Magyarországon, de legjobban a jól trágyázott zöldségeskertekben, humuszdús melegágyakban, dísznövény- és virággruppokban, nagyobb szemétdombok és szagló alomrakások alatt, zöldhulladék-lerakó és komposztáló telepeken, erdészetekben, kertészetekben, pázsitmezőkön és palántaneveldékben találja meg életfeltételeit. Kedveli a meleg, nedves, ám nem túlságosan vizes biotópokat. Ellenben nem igazán szereti a köves, tőzeges és mocsaras területeket. Hosszan tartó kiadós esők és tartós vízbőség esetén jellegzetes menekülő-alagutakat és kis – alig pár cm magas – sártornyocskákat épít a nagyobb földkupacok és hantok tetejére, amelyek belsejében a "hatlábú építész" védve van az alulról érkező elöntéstől, ugyanakkor nincs kitéve a rá vadászó gyíkok, madarak (főként énekesek) és sünök felülről érkező támadásainak sem. A lótetű neve onnan származik, hogy imádja a friss "istállóganajt", "mert e rovar a trágyát általán, kiválóan pedig a lótrágyát szemeli ki tanyául". A halomba rakott "lógombóczok" mellett mindenekelőtt a könnyen túrható, gilisztában és rovarokban gazdag, porhanyós, kevésbé kötött televényes földtömeget és a vályogos talajt szereti. Sokszor a behordott trágyával együtt kerülnek a haszonkertek parcelláiba, ahol aztán féktelen falánkságukkal szörnyű károkat tudnak okozni. A lótetűvel "megfertőzött" földeken előbb-utóbb pusztulni kezd a termelvény, elsősorban a gyengébb növényzet. Ez a mohó kártevő elpusztítja a kelkáposzta, a fejes saláta és a dohány palántáit, megrágja a paradicsom, az uborka és a földieper gyökérzetét, belekóstol a sárgarépába és a burgonyába. Ezen kívül rájár a zsenge virággumókra, megrágja az árpa, a kukorica és a dinnye csírázó magvait és a babot a csírájával együtt.

A lótetű életmódjának egyik jellegzetes vonása, hogy főképp az éjszakai órákban mozog, s az év nagyrészében a föld alatt tartózkodik. Felszínre csupán késő tavasszal, kora nyáron merészkedik: "Május végén, június elején a lótetű kóborol, még pedig nem csak nagy gyalogtúrákat végez, hanem szárnyra kapva messzebb vidékekre is eljut háztűznézés közben" (Növényvédelem, 1942). Ha eljön a szaporodás ideje, a hím lótetű földalatti "koncerttermet" készít járatában, amiben gyenge "czirpelő" hangokat hallat. (Ciripelő "készüléke" az elülső szárnypáron található.) Vellay Imre 1896-ban így mutatta be a lótetű nászéneklését: "A him serdültségének érzetében alagutját a föld szinéhez közelebb irányitja s előkésziti a zenetermet. E végből az eredeti járatot a föld szinéhez közel annyira kitágitja, hogy benne megfordulhasson és ellátja a szabad levegőre nyiló 2–3 nyiláskával. Nappal élelem után lát és hallgat. Esti szürkületkor pedig felkeresi a zenetermet, megszólal és olyan hangokat hallat, mely a távolban repülő loppantyú, vagy némely békafajnak pirregéséhez hasonlitható, csakhogy sokkal gyengébb".

 

 

Ha a földalatti "dalnok" szépen muzsikál, s a "zeneszoba" akkusztikája is megfelelő, hamarosan megjelenik egy "nőce", azaz nőstény lótetű. Párosodás után a megvastagodott potrohú nőstény továbbáll, s a felszíntől 15–20 cm mélyen biztonságos fészket készít magának. Ebbe a napsugárzás által felülről melegen tartott – tyúktojás nagyságú és lapított félgömb alakú – üregbe kerülnek a hosszúkás, alig kendermag méretű peték, szám szerint 200–300 darab. A peterakás szakaszosan megy végbe, s közel 1 hónapig is elhúzódik.

A hemimetamorfózis (tökéletlen átalakulás) két évig tartó folyamatát most részletesen nem ismertetem, csupán a jelenség néhány fontosabb pontjára szeretném felhívni a figyelmet. A petékből alig pár hét után bújnak elő a fiatal lótetű-porontyok. Ezek az ún. primer (elsődleges) lárvák már sok tekintetben hasonlítanak az imágóra; csupán kisebbek, puhábbak, fehérebbek mint a teljesen kifejlett – már szárnyakkal is rendelkező – ivarérett példányok. Még a szelvényezettségük (a szelvények száma is) megegyezik. Bánky Endre természetrajztanár így írt 1935-ben a lótetű-ivadékok életmódjáról: "A lárvák, amelyek igen falánkok, sok növény gyökerét pusztítják el. Eleinte ezek jó testvérek. Együtt maradnak, később azonban szétszélednek s megkezdik a föld alatt kártékony munkájukat, akárcsak az anyjuk". A lárvák összesen ötször vedlenek, miközben növekvő testükben fontos szöveti, szervi változások állnak be. A harmadik vedlés után – kb. 1 méter mélyen – beássák magukat a földbe, s áttelelnek. Tavasszal még kétszer vedlenek, miközben a lárvakori struktúrák tovább változnak, s végül bábállapot nélkül fejlődnek imágóvá.

A lótetű ugyan nem tartozik a rovarvilág legkiválóbb "aviatikusai" közé, azért képes a levegőbe emelkedni és repülő helyváltoztató mozgást végezni. Rendszerint magános "aviátor". Repülésére ivarérett állapotban kerül sor, amikor nyár elején a föld alól a felszínre merészkedő lótetű-imágók – mindkét nem egydei – időnként elszakadnak a földtől, s ilyenkor a relief mentén – talajközelben – nagyobb távolságra is elrepülnek. Egyes szakírók szerint jellemző rájuk a fényforrás felé tartó éjszakai repülés is. Leginkább csendes, nyugodt nyári éjjeleken találkozhatunk ezzel a jelenséggel, ami azonban nem túl gyakori. A repülést két pár szárnyuk teszi lehetővé, melyek közül az első pár rövid, fejletlen, pergamenszerű, a hátsó pár viszont hosszú és hártyaszerű testképződmény.

A lótetű-invázió ellen többféle védekezési mód ismert. Először is nagyon fontos a megelőzés: a 100%-ban lótetű-mentes trágyázás. Ha ez preventíve nem megoldható, a sertések és baromfiak utólag segíthetnek megtisztítani a trágyát a már kifejlődött ízeltlábúaktól. A rovarokat mi magunk is megpróbálhatjuk összeszedegetni, ám ez nem igazán hatékony módszer, mert az utánpótlás forrásait ezzel még nem szüntettük meg teljesen. Régebben 1–2 fillért fizettek a napszámosoknak minden egyes lótetű után, ami jól mutatja, hogy a gazdálkodó ember már nagyon hosszú ideje küszködik a rovar kártételeivel. A kertészeti szakirodalom szerint nagyon hasznos, ha a tavasz beköszöntével földbe süllyesztett fogóedényeket (pl. mázas virágcserepeket, lekváros bödönöket, bádogfazekakat, üres üvegeket) helyezünk el talajszintben a kert több pontján, amikbe vándorlásaik során egyszerűen belesétálnak a kóborló lótetvek. Ugyanezt a célt szolgálják azok a kisebb, 40–50 cm átmérőjű ásott gödrök is, melyek aljára kevés szalmástrágyát kell tenni, mert a nappali búvóhelyet kereső lótetvek télen és tavasszal előszeretettel felkeresik ezeket a védett zugokat. Ezeken kívül védekeznek ellenük még különféle bűzös folyadékokkal, megavasodott olajjal, petróleumos vízzel, amiket egyszerűen a járataik nyílásába öntenek be. Az egyik névtelen publicista a "Növényvédelem" c. lap hasábjain így írt 1935-ben erről az általa "sportszerűnek" hívott irtási technikáról: "A lefelé haladó járatba öntsünk mindaddig szép lassan vizet, amíg a víz teljesen megáll, szóval a lefelé menő lyuk teljesen víz alatt van. Ha ez megtörtént, a víz tetejére öntsünk egy kis kanál petróleumot. És várjunk. Rövid idő mulva, ha a lótetű [...] a lyukban volt, a víz bugyborékolni kezd, mozgásba jön, s megjelenik kertjeink loch-nessi szörnye: a lótetű. Ahogy a felszínre ér, s kiemelkedik a vízből, a vízre öntött, s ott finom rétegben szétfutott petróleum teljesen csillámló olajos réteggel vonja be a testét, nagy nehezen kivánszorog a földre, keveset mászik, majd felfordul, megfullad".

Olyanról is olvastam, hogy valaki döglött rákokkal, pontosabban azok oszló tetemeinek átható "illatfelhőivel" próbálta elriasztani a lótetveket kerti udvarának fejlődő növényeitől, nem sok sikerrel. Megint mások friss juhtrágyát, szénkéneget, "phosphor-lapdacsokat", valamint ventillált zinkphoshiddal mérgezett rizsszemeket (ill. mákot) ajánlottak erre a célra, bár ez utóbbival azért óvatosnak kell lenni, mert más állatokra (elsősorban az énekesmadarakra), sőt az emberre is veszélyes lehet. Lényeges része a lótetvek elleni küzdelemnek a fészek nyár során történő elpusztítása. Ha sikerül megtalálni a földalatti "sárbölcsőt", sok későbbi potenciális kártevőtől lehet egyszerre megszabadulni. A fészek többnyire egészben kiemelhető a talajból, amit ezután forró vízbe szoktak tenni.

Írásom végéhez közeledve röviden szeretnék még megemlékezni egy kitűnő, de sajnos csak kevésbé ismert hazai természetbúvárról, aki a 19. század utolsó harmadában sokat foglalkozott a lótetvek biológiájával, s aki egyébként több szállal is kötődött városunkhoz, valamint szűkebb régiónkhoz. Dudinszky Emil (1854–1921) – akinek Szabó Károly (1900–1985) debreceni méhész-szakíró kutatásai szerint a Tégláskertben és Debrecen határának más részein is voltak kaptáras méhesei – a nagykállói főgimnázium természetrajz- és vegytantanára (később ny. igazgatója) volt. "Zajtalan, de intenziv tudományos, iskolai és társadalmi müködést fejtett ki egész nyugalomba lépéséig..." – emlékezett meg róla 'Á' 1921-ben, az iskolai értesítő lapjain megjelent nekrológjában. Dudinszky – aki elsőként dolgozta fel Nagykálló flóráját és faunáját – éveken keresztül foglalkozott a lótetvek életmódjával. Terepi és laboratóriumi kutatásairól értékes dolgozatokat adott közre az ismertebb természettudományos lapokban. A "Torzlábú lótetű" c. entomológiai írásában érdekes teratológiai kérdésekkel foglalkozott, míg "A lótetű életéből" c. munkájában általánosan mutatta be ezt a rejtőzködő életmódot folytató rovarfajt.

 

                                                                                               Mező Szilveszter

                                                                                               biológia tanár, főmuzeológus

 

A felvételeket készítette: Mező Szilveszter

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Bánky Endre: A kert káros rovarai. Néptanítók Lapja, 1935. 13. 529–531. pp.

Biró Lajos: A lótetű védekezése az árvíz ellen. Természettudományi Közlemények, 1892. 204–205. pp.

Daday Jenő: A lótetű táplálkozásmódjáról. Kolzsvári Orvos-Természettudományi Társulat Értesítője, 1878. 35. p.

Dudinszky Emil: A lótetű életéből. Természettudományi Közlöny, 1885. 31–32. pp.

Dudinszky Emil: Torzlábú lótetű. Rovartani Lapok, 1885. 85. p.

Gáspár István: Valami a lótetüről. Kert, 1917. 441. p.

Gerstenmayer László: Lótetűirtás. Kertészeti Szemle, 1931. 305–307. pp.

Jászfalusi Lajos: Egy kis természetrajz: A lótetű. Magyar Horgász, 1965. 14. p.

K. Győrffy Jenő: Lótetű életmódja és irtása. Növényvédelem, 1935. 125–126. pp.

Kadocsa Gyula: Repül-e a lótetű! Természettudományi Közlöny, 1934. 544. p.

Knotik Rezső: A lótetű (Gryllotalpa vulgaris) irtása. Kert, 1908. 580–582. pp.

Letenyei Lajos: Kártékony állatok, az állatország rovarosztályából. Gazdasági Lapok, 1858. 496–498. pp.

Penka József: A lótetű pusztítása. Kert, 1899. 133. p.

Räde Károly: Lótetű (lóféreg) Gryllotalpa vulgaris irtása. Kertészeti Szemle, 1933. 225. p.

Schiller Jenő: A lótetű irtása. Kertészeti Lapok, 1928. 3. 41. p.

Schmidt Egon: Nemszeretem állatok. Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1987. 155 p.

Svachulay Sándor: A természet aviatikusai. Révai, Budapest, 1940. 382 p.

Suskoff Henrik: A lótetű kiirtásáról. Kert, 1895. 524–525. pp.

Vásárhelyi István: A lótetű. Magyar Horgász, 1958. 10. p.

Vellay Imre: A lótetüről. Köztelek, 1896. október 17. 84. 1507–1508. pp.

Zimmermann L.: Lótetű. Növényvédelem, 1944. 87–88. pp.

 

Egyéb források:

Á.: Dudinszky Emil. Állami Szabolcs Vezér Gimnázium Értesítője, Nagykálló, 1921. 5. p.

(dr.): A lótetű egy újabb olcsó és eredményes irtásmódja. Növényvédelem, 1930. június 15. 109–110. pp.

Szerző nélkül: Lóbogár kártétele. Friss Ujság, 1940. május 23. 6. p.

Szerző nélkül: A lótetű írtása. Falvak népe, 1947.

 

További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2021
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu