HU EN
FőoldalHistoria Naturalis Museologica – Patkány-preparátum

Historia Naturalis Museologica – Patkány-preparátum

A mellékelt felvételen látható jó megtartású – közel 50 éves – patkánypreparátum a Déri Múzeum állandó természettörténeti kiállításán látható, mint a Debrecen városával mára szervesen összenőtt Nagyerdő-Parkerdő egyik olyan kozmopolita és szinantróp lakója, amelyik nemcsak hogy elviseli, de keresi és kiváltképp kedveli is az ember, pontosabban a táplálékban és búvóhelyekben bővelkedő urbánus környezet közelségét, ahol a lakossági szemétlerakók, konyhai és háztartási hulladékdepók, élelmiszer- és terményraktárak, valamint a szlömösödő településrészek régi, roskadozó épületeinek környékén könnyűszerrel beszerezheti mindennapi betevőjét, ugyanakkor a védett és biztonságos menedéket nyújtó kiterjedt csatornahálózatban, valamint a nyirkos pincerendszerek labirintusszerű járataiban sikerrel biztosíthatja nagyszámú utódai felnevelését is. A patkány kedvelt életterei közé tartoznak még a zsúfolt udvari melléképületek, a lomtárnak használt sötét padlások, a vályogfalak és fapadlózatok nehezen hozzáférhető üregei, az ósdi szerszámok gyomosodó lerakatai, a félreeső tégla- és farakások, a trágyadombok, az elhanyagolt pöcegödrök és a kiöntő, túlfolyó ülepítőmedencék, továbbá a használaton kívüli csatornák és üresen álló csövek.

A 73. 28. 1. leltári számon nyilvántartásba vett kisemlős-preparátum nem tartozik a múzeumi látogatók népszerű kedvencei közé, ám a vendégek többsége valamiért mégis megáll előtte, ha észreveszik a vitrinben őkelmét, s fintorogva bár, de alaposan szemügyre veszik a hírhedett rágcsáló szőrös porhüvelyét. A kiállított egyed – leltárkönyvi meghatározása szerint – egyszerű házi v. fekete patkány (Rattus rattus), amit az ismeretlen illetőségű preparátor úgy montírozott, mintha az állat éppen észrevenné, hogy felfedezték búvóhelyét, s egyben nem kívánatos jelenlétét. A leltárkönyv "megjegyzés" rovata szerint a tárgy ún. "raktári maradvány", ami ez esetben szerencsére csupán azt jelenti, hogy a múzeumba, illetve gyűjteménybe kerülés pontos körülményei nem voltak ismertek a leltározó muzeológus (Lovas Márton Levente) előtt.

 

 

A házi patkány a "sötét" középkorban jelent meg Európában, s terjedt el széles körben szerte kontinensünkön. Az állat első leírását Albertus Magnus (1193 k.–1280) adta a 13. században, bár egyes források korábbra teszik a legkorábbi dokumentálás idejét. Nagyjából ebből az időből való a hamelni patkányfogó hátborzongató története is, ami bizonyítja, hogy a házi patkányok ekkor már tömegesen jelen lehettek az öreg földrész településein, német földön bizonyosan. A vándorpatkány első képviselőit vélhetően brit gyarmati vitorlások hozták potyautasként Indiából Európába a 18. század elején. A sűrűn lakott kikötővárosok – mint "infectio-góczok" – jelentős szerepet játszottak a "hajópatkányok" és a rajtuk élő "dögvészbolhák" továbbterjesztésében. Más szerzők szerint Perzsia felől – szárazföldi úton – érkezhetett az Európát ellepő patkányinvázió, mégpedig úgy, hogy a Volga-delta térségében 1727-ben kipattant nagy erejű földrengés után tömegesen úszták át a folyót a rágcsálók menekülő seregei Asztrahánnál, majd ezután folyamatosan expandáltak kontinensünk belső területei felé. Ahogy dr. K. J. írta 1911-ben a Kert c. lapban: "Keleti Poroszországból 3 év lefolyása alatt Párisba jutott [t. i. a patkány – a szerző megjegyzése], ahol a földalatti kloakákban pompás szállást talált". Bárhogyan is történt a vándorpatkány európai honfoglalása, egy biztos, ez a rendkívül szapora, jó alkalmazkodóképességű és ökológiailag tág tűrésű (euriök) faj rövid időn belül a legtöbb helyen kiszorította élőhelyéről a régebb óta itt élő, ám az új jövevényeknél jóval gyengébb házi patkányt. Magyarországon is a vándorpatkány tekinthető domináns fajnak, a házi patkány ma már kevés helyen fordul elő.

Az állandó tárlaton látható állat, illetve preparátum méretei átlagosak. Vélhetően egy kifejlett, felnőtt egyeddel állunk szemben. A háti részén barnásfekete szőrzettel borított test valamivel kisebb, mint a jóval gyakoribb szürke vagy vándorpatkányé (Rattus norvegicus). A fej és törzs együttes hossza 15–20 cm, a faroké 16–22 cm. Nagyon ritka esetben előfordulhat, hogy külső okokból (talán fészekbeli fagyás következményeként vagy valamilyen piszkos anyag, ragacsos izzadmány, esetleg ürülék hatására) 6–12 v. akár még ennél is több példány a farkaiknál fogva teljesen összetapad (elválaszthatatlanul összegabalyodik), s életüket ennél fogva kénytelenek együtt, ennek a sajátságos "élő kerék"-nek a részeként leélni. Ez a meglehetősen groteszk állattani jelenség, amit az egyik anonim hazai publicista találóan a "biológiai gordiusi csomó" metaforájával írt le, voltaképpen egy ritka zoopatológiás állapot: az ún. patkánykirály, aminek a létét a személyes beszámolók mellett kevés számú múzeumi preparátum is igazolni látszik. "Különös, nyüzsgő, cincogó tömeg" – írta róla T. K. A. (vélhetően Tasnádi Kubacska András geológus, paleontológus) 1938-ban. Hasonlóan a magyar kutatóhoz, a jeles német természettudós, Alfred Brehm (1829–1884) is beszámolt erről a nem mindennapi jelenségről, ami egyes vélekedések szerint inkább a kriptozoológia – hivatalos szakkörökben vitatott – tárgykörébe tartozik, mintsem az állattan tudományához: 

 

"A szabadban élő patkányok közt néha sajátságos betegség jelentkezik. Ugyanis több példány összetapad a farkánál fogva és akkor úgynevezett »patkánykirályt« alkotnak. Annyi bizonyos, hogy néha több patkány farkánál fogva szorosan összegabalyodik egymással. Lehetséges, a patkányok farka valami ragadós anyagot izzad ki, mely összeragasztja őket, azonban teljességgel lehetetlen erről a kérdésről valami biztosat mondani. Altenburgban őriztek egy olyan patkánykirályt, amely 27 állatból állt."

 

https://www.atlasobscura.com/places/mauritianum

A németországi Altenburgban (Mauritianum) őrzött mumifikálódott patkánykirály (A kép forrása, a múzeum honlapja)

 

Egy másik patkánykirály-preparátum, szintén az altenburgi természetrajzi múzeumból a linkre kattintva tekinthető meg.

A Déri Múzeum naturália-gyűjteményében sajnos nem található egyetlen patkánykirály sem, de a mi preparátumunk is értékes darab, ami kiválóan megfelel annak a célnak, hogy a segítségével tovább tanulmányozzuk ennek az érdekes, rejtőzködő életmódot folytató állatnak a morfológiai, szervezettani, s részben fiziológiai tulajdonságait. Az emlőshatározó-könyvek szerint a házi patkány fülei viszonylag nagyok, előrelapítva egészen a szemekig érnek, míg a vándorpatkányéi kisebbek, s szinte sohasem érik el a látószerveket. Az egyébiránt jó látással, kiváló szaglással és magasan fejlett ízérzékeléssel rendelkező állatok leginkább szürkület idején, illetve éjszaka aktívak, ám ahol nagy mértékben elszaporodtak, ott nappal is észlelhető az idegesítő jelenlétük. Mozgási irányukat, területüket jellegzetes rágásnyomok, jól felismerhető szilárd ürülékdarabok és bűzös vizelet jelzi.

Taxonómiailag a rágcsálók (Rodentia) rendjébe tartozó házi patkány gyakorlatilag mindenevő. A generalista, vagyis széles élőhely- és táplálékspektrumú emlősfaj vésőszerű metszőfogai állandóan nőnek, ezért a falánk állat szüntelenül rágcsálni, enni kényszerül, a közelben élő emberek nem kis bosszúságára. Emellett folyadékigénye is igen jelentős. A kifejezetten torkos és nagyétkű patkány előszeretettel fogyaszt gabonaféléket és állati fehérjét, húst is. Naponta kb. 3–5 dkg teljes értékű élelemre van szüksége, ezért szívesen tanyázik burgonyavermek, gyümölcs- és élelmiszerraktárak, konzervgyárak, vágóhidak, tanyák, istállók, disznó- és baromfiólak környezetében, ahol nemcsak a napi tápanyagszükségletét tudja változatos módon kielégíteni, de éléskamráját is rendre feltöltheti tartalékkal az előrelátásáról (is) híres állat. A patkány egyik csemegéje a madártojás, amiért még a bokrokra, fákra is képes felmászni. (Ilyen "légtornász" patkányokat Debrecenben is lehetett látni a közelmúltban a Petőfi téren.) Ezen kívül örömmel rájár a háztartási, konyhai szemétre, s ha helyzet úgy kívánja, az elhullott állatok dögtetemeit is megkóstolja. A nála kisebb és gyengébb állatokat rendszerint elfogja, megöli és felfalja. A Pallas Lexikon szócikke szerint az úszó kiskacsákat a lábuknál fogva húzza a víz alá, majd a megfulladt állatokat az odújába cipeli. Van adatunk arról is, hogy egy "ínyenc" patkány a családi éléstárában döglött békákat és varangyokat spájzolt el a szűkösebb napokra. A patkány élelemforrásai tehát rendkívül változatosak. Ínséges időkben szinte mindent megeszik, ami csak ehető az útjába kerül. S néha az ehetetlennel is megpróbálkozik. A szakirodalomból ismert, hogy a korgó gyomrú patkányok kínzó éhségükben még a kőkemény – elefántcsontból, bakelitből és egyéb szintetikus anyagból – készült billiárdgolyókat is képesek voltak kikezdeni, megrágni. A böjtölés, koplalás nem tartozik az erősségeik közé. Általában 3–5 napnál tovább nem bírják éhen, elpusztulnak. Erre azonban csak ritkán kerül sor, mert korántsem válogatósak az élelemben.

A nyilvánvaló gazdasági károk mellett, amit az elszaporodó patkányok tömeges jelenléte okoz az emberi közösségek számára, nem elhanyagolható szempont az a reális állat- és közegészségügyi veszély sem, ami  a zsúfolt – ember- és patkánylakta – településeket fokozottan érinti. Nagyvárosok esetében általában annyi patkánnyal szoktak számolni, ahány lakója van a településnek. Debrecen vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a városban és szűkebb környezetében (agglomerációjában) a becslések szerint 200–250 ezer patkány élhet napjainkban! Ismerve az állat reprodukciós képességét és szaporodási rátáját, ekkora patkánypopuláció már önmagában véve is rendkívüli kockázatot rejt magában, tehát fokozott óvatosságra, állandó monitorozásra és rendszeres védekezésre van szükség. Ha valahol egy szaporodásra képes "patkánypár" tartósan megtelepedik és családot, nagycsaládot, kolóniát alapít, számukra ideális életkörülmények mellett 1 esztendő múltán legkevesebb 700–800 utóddal, új egyeddel kell számolni. A fiatal patkányok pedig már 3–4 hónapos korukban ivarérettek lesznek...

Köztudomású, hogy a Rattus kültakarójában élősködő patkánybolhák (pl. Xenopsylla cheopis) és különböző férgek számos fertőző betegség (pestis, himlő, tífusz, orbánc, veszettség, leptospirózis stb.) kórokozóját hordozzák, ennélfogva a patkányok – mint az említett parazita organizmusok gazdaállatai – közvetett szerepet játszanak több veszélyes zoonózis, vagyis állatok által terjesztett emberi betegség kialakulásában. (A bubópestis elsődleges vektora a keleti patkánybolha, ami a rágcsáló piszkos szőrözetében telepedik meg.) A városok alatt húzódó csatornahálózat, valamint a hosszú felszíni kanálisok, ill. vizes árkok rendszere nem csupán kedvező biotópjai a jól úszó és búvármozgásra is képes patkányok népes kolóniáinak, hanem vonulási, migrációs útvonalak is egyben, amelyek mentén nemcsak a kártékony rágcsálók, de a különféle ragályos kórok is gyorsan átterjedhetnek egyik helyről a másikra.

Ezek után érthető, hogy az ember régóta üldözi és irtja a patkányokat, s minden eszközzel igyekszik útját állni a rágcsálók tömeges elszaporodásának és kártételeinek. Valóságos háború ez, ami évszázadok óta folyik a Homo sapiens és a szociálisan fejlett Rattus nemzetségek között. A népes nagyvárosok ún. deratizációs munkálatai minden esztendőben tetemes összegeket emésztenek fel. Debrecenben, ami egyébként nem szerepel a patkányokkal leginkább fertőzött hazai települések Top-20-as listáján, évente két alkalommal végeznek patkánymentesítést. A nagyjából 1000 km-es városi csatornahálózat és a kb. 20 ezer akna megtisztítása a patkányoktól évente 2–3 millió forintjába kerül a költségvetésnek, amit nem érdemes megspórolni. Ezen kívül az évi 80–100 lakossági patkánybejelentés is azonalli intézkedést kíván.

Városunkban régóta komoly problémát jelent a "pathkan"-ok nagyszámú jelenléte, amiről az írott források mellett a Debrecent sújtó pestisjárványok is tanúskodnak. A malmokban gazdag alföldi település, ahol a cívisek jelentős része mezőgazdasági termelőmunkából élt, sokat szenvedett a "malomegér", azaz a patkány (és más rágcsálók) kártételeitől. A folyton éhes és rendkívül szapora állatok rendszeresen megdézsmálták a lakosság gabona- és takarmánykészleteit, megrongálták a vályogból emelt nádfedeles épületeket, ürülékükkel beszennyezték az élelmiszereket és az ivóvizet. A lakosság sokféle eszközt és módszert bevetett a patkányok elleni védekezés során. Használtak egyszerűen működő kelepcéket, tőröket és mechanikus csapdákat, különböző alapanyagokból készült csalétkeket és változatos összetételű mérgeket, macskákat és idomított kutyákat. Utóbbiak között az újabb időkben főleg a kotorékebek, elsősorban a drótszőrű foxik és más terrierek váltak be a legjobban, mint patkányfogó kutyák. A kis teremetű prágai rattlert (cseh patkányfogó ebet) és az idomított (vadász)görényt szintén eredményesen használták, s használják ma is a rágcsálók elleni küzdelemben. Továbbá próbálkoztak még vizes kiöntéssel, füstöléssel, tengeri hagyma gumójával, elektromos árammal, később a járatok elgázosításával is, mindhiába. Leghatékonyabbnak talán azok a véralvadást gátló, ún. antikoaguláns szerek bizonyultak, amelyek a patkány szervezetébe kerülve halálos belső vérzéseket (haemorrhagia interna) idéztek elő. Ezek az erős mérgek a kapillárisokat (hajszálereket) is károsítják, miáltal a legkisebb, egészen gyenge ütődésekre is intenzív vérzések alakulnak ki a patkányok bőr alatti kötőszövetében, izmaikban és testüregeikben, ami végsősoron a mérgezett állat biztos kimúlásához vezet. A mikrobiológia fejlődése tette lehetővé azt, hogy az emberek csatasorba állítsanak bizonyos baktériumokat is a patkányok elleni harcban. A fertőző bacillus-kultúrák laboratóriumi tenyészeteit hatékony biológiai fegyverként alkalmazta a tudomány a rágcsálók gyorsan pótlódó seregeinek megtizedelésére. Szerencsére vannak természetes ellenségei is a patkányoknak. Azokon a területeken, ahol sok bagoly, ölyv, héja fordul még elő, jóval kevesebb a rágcsáló, így természetesen patkány is. Főleg a nokturnális (éjjeli) ragadozó uhu és erdei fülesbagoly zsákmányol sok patkányt, ugyanakkor az emlősök közül a borz, a menyét és a görény is tetemes számú patkányt fog meg.

Az ismertetett preparátumon kívül van még a gyűjteményünkben két patkánykoponya és egy meglehetősen bizarr megjelenésű patkánylábszár is, de ezeket a gyerekek és az érzékenyebb felnőtt látogatóink miatt nem helyeztük el az állandó kiállításban.

 

Mező Szilveszter

biológia tanár, főmuzeológus

 

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

– BAJOMI Dániel: Csata után. Patkányirtás. Új Magyarország, 1981. 23. 21. p.

– BÁRDOS György: A sátán ölebe – a kutatók háziállata. Élet és Tudomány, 1984. 141–142. pp.

– BÖŐ István: Bátran védekezzünk a patkányinvázió ellen. Szabad Föld, 2003. október 24. 9. p.

– CANBY, Thomas Y.: Egy sok évszázados harc ütközetei. Interpress Magazin, 1978. 14–20. pp.

– CSABA György: A patkány legendája. Természet Világa, 2013. 12. 569–570. pp.

– ENTZ Géza: A patkányok bevándorlásának kérdése. Állattani Közlemények, 1906. 1. és 2. füzet, 1–25. pp.

– HANUSZ István: A vándorpatkány elterjedése. Természettudományi Közlöny, 1888. 190–192. pp.

– HASKÓ Gábor: Az egér- és patkányirtás. Mosó- és tisztítótechnika. 1934. 1. 5–6. pp.

– JURÁNYI Róbert: A patkány. Élet és Tudomány, 1955. 236–239. pp.

– K. J.: Patkányok és egerek kártétele a kertgazdaságban. Kert, 1911. 727–728. pp.

– k. m.: Korunk egyik átka. A mindenható patkány. Magyar Szó, 1979. 10. 2.

– MÉHELY Lajos: Az egyiptomi patkány Magyarországon. Állattani Közlemények, 1907. 4. füzet, 141–161. pp.

– NÉMETH János: Az evolúció "jól sikerült" alkotása. A Hét. Marosvásárhely, 1980. május 23. 11. p.

– RÉHELYI Oszkár: Patkányirtás vezényszóra. Idomitott görények nagyszerű teljesítményei. Pesti Hirlap, 1943.

– SCHMIDT Egon—GÉMES Péter: Kisemlősök. Búvár Zsebkönyvek, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981. 52. p.

– SURJÁN Pál: A kártevő rágcsálók irtása. Magyar Szó, 1987. december 24. 13. p.

– T. K. A.: A patkánykirály. Búvár, 1938. 954–956. pp.

 

Egyéb források:

Ismeretlen szerző: Hogyan védekezzünk a kártékony és fertőző patkányok ellen? Kanadai Magyar Munkás, 1949. 11. 10. 10. p.

Ismeretlen szerző: A patkánykirály. Univerzum, 1966. 3. 80. p.

 

Internetes források:

Patkány(ok) Debrecenben, de honnan?! (Haon, 2012. 06. 05.)

– A legnagyobb észlelésszámú települések (Megfoglak.hu,  2021. 06. 22. )

 

További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2021
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu