HU EN
FőoldalHistoria Naturalis Museologica – Az aviatika tollas bajnoka: a fekete gólya

Historia Naturalis Museologica – Az aviatika tollas bajnoka: a fekete gólya

A Déri Múzeum új időszaki kiállítása, az EgyediLEG c. tárlat az intézmény csaknem valamennyi gyűjteményéből bemutat néhány különleges, valamilyen szempontból unikálisnak számító tárgyat. A Természetrajzi és Környezetismereti Gyűjtemény 11 darab tárggyal, illetve tárgyegyüttessel járult hozzá a kiállításhoz. Ezek közül most a fekete gólyát szeretném bemutatni, ami a "legkiválóbb vándor" jelzőt kapta tárlatunkon.

 

Fotó: Mező Szilveszter

 

A kiállított preparátum a Hortobágyról származik. A leltárkönyv aktuális rovata szerint 1973-ban került a Déri Múzeumba. Ebben az esztendőben nagyobb számú fekete gólya jelenlétéről számoltak be a Debrecentől nyugatra elterülő szikes pusztaságon. Fintha István (1941—2006) biológus az Aquila c. folyóiratban adta közre hortobágyi megfigyeléseit. Ebben egyebek mellett az is olvasható, hogy a fekete gólyák nem nagyon vegyültek fehér rokonaikkal, sőt szívesebben tartózkodtak különböző gémek (kanalas és szürke gémek) társaságában.

A fekete gólya (Ciconia nigra) méretében, termetében hasonló a fehér gólyához (Ciconia ciconia), ám annál valamivel nyúlánkabb, filigránabb testalkat jellemzi. Rendszertanilag mindketten a gólyafélék családjába (Ciconiidae) tartoznak, tehát közeli rokonok, atyafiak. Mindkét faj felnőtt egyedei fekete-fehér alapszínűek, csupán az arányok különbözőek. A fekete gólyák testének csak a hasi része fehér, egyebütt zöldesfekete tollazat borítja. A csőr és a szemkörnyék piros, a lábak "sárgarépaszínűek". A hím és nőstény példányok szinte teljesen egyformák, csupán a csőrük vonala különbözteti meg őket egymástól. (A hím csőrének felső kávája középtájon felfelé hajlik.)

Amíg a fehér gólyák kiváltképp kedvelik az ember közelségét, fekete rokonaik egyáltalán nem kultúrakövetők. Élő- és fészkelőhelyüket a településektől távol, leginkább a nagy kiterjedésű alföldi erdőségek mélyén találhatjuk meg. A népnyelv "erdei gólyának" is nevezi ezt a magányos alkatú, emberkerülő madárremetét. Hazánkban főleg a Duna ártéri erdőségeinek lakója, ahol legszívesebben a tocsogós tisztásokon és a mocsaras részek vízbő területein tartózkodik. Igazi gázlómadár. Táplálékát gyakran hasig a vízben gázolva keresi a folyókat kísérő morotvák és kubikgödrök környezetében. Leginkább halakat, kétéltűeket (békákat, unkákat, gőtéket) fogyaszt, de nem veti meg a rovarokat, szitakötőlárvákat, földigilisztákat sem. A legkisebb rágcsáló emlősöket (egereket, pockokat, cickányokat) is elfogja. Állati eredetű táplálékát időnként vízi növényekkel, mohákkal egészíti ki.

Fészkét öreg tölgyek, erősebb nyárfák, sudár jegenyefenyők és magasabb hagyásfák vastagabb vázágaira, ágvilláiba építi. (Időnként előfordul, hogy nagytestű vágómadarak üresen hagyott fészkeit foglalják el.) A fészek alapját vastagabb gallyak képezik, amiket sárral, agyaggal tapaszt össze a fészket együtt építő pár. A mohapárnákkal kibélelt félgömb alakú fészek akár a több mázsás súlyt is elérheti. (Az óriási fészek oldalában társbérlők [verebek, seregélyek] is előfordulhatnak.) A fészekbe május végén 3—5 fehér tojás kerül. A kikelő apróságok is fehérek kezdetben, csak később "feketednek" meg. Ha a gólyafiak gyomra korog, csőrükkel a fészek gallyait ütögetik. Mivel szinte mindig éhesek, gyakran kopácsolnak. A gondoskodó szülők a begyükbe gyűjtött táplálékot ilyenkor a fészekbe öklendezik, amit aztán a fiókák szorgalmasan összeszedegetnek. A kis gólyák júliusra erősödnek meg annyira, hogy már képesek kirepülni a családi otthonból. A gólyapár éveken keresztül ugyanazt a fészket használja, ezért nagyon fontos, hogy fekete gólyák élő- és költőhelye háborítatlan maradjon!

 

Fotó: Mező Szilveszter

 

Ősszel, amikor egy titokzatos belső erő úgy diktálja, a fekete gólyák csapatokba gyülekeznek, s megkezdik a felkészülést az előttük álló hosszú, többezer kilométeres vándorútra. Debrecen környékén a Fancsikai-tavaknál és a Hortobágyon lehetett régebben ilyen látványos gólyaseregletet megfigyelni. A mi gólyáink a Boszporusz felé veszik az irányt, hogy Törökország, Szíria és Izrael érintésével eljussanak a Sínai-félszigetre. Onnan a Nílus-völgyén, a világ egyik legforgalmasabb madármigrációs útvonalán keresztül haladva érik el a szubszaharai és egyenlítői területeket, ahol áttelelnek. A téli hónapokat pihenéssel, táplálkozással töltik. Főleg egyenesszárnyú rovarokat (sáskákat) fogyasztanak, ami miatt Afrika egyes részein "sáskamadárnak" nevezik a fekete gólyákat. De hívják a "felhők madarainak" is, nem véletlenül. A nyújtott nyakkal és kinyújtott lábakkal repülő fekete gólyák ugyanis kiváló aviátorok. Vándorútjuk legnagyobb részét termikelve teszik meg, vagyis kihasználva a felszálló meleg légáramlatokat, vitorláznak, siklanak a szelek szárnyán. Nappal a Nap, éjszaka a Hold és a csillagok állása alapján tájékozódnak. Útjuk közben rövidebb-hosszabb pihenőket is beiktatnak a nagyobb állóvizek, belső tavak és sivatagi oázisok pálmaligetei környezetében. Sajnos nem minden országban számítanak védettnek, ahol keresztül haladnak vándorlásuk során, ezért sokan elpusztulnak út közben. Azok a szerencsés példányok, amelyek tavasszal visszaérkeznek hozzánk, megint fészket raknak, ismételten részt vállalva a fekete gólya-lét évről évre újrainduló körforgásában.     

Mező Szilveszter

                                                                                               biológia tanár, főmuzeológus

 

Felhasznált szakirodalom:

AGÓCS Gábor: Fekete gólyák a Gemenci-erdőben. Természet Világa, 1993.

ANDRÉSI Pál: Adatok a fekete gólya Körös-ártéri előfordulásairól. Madártani Tájékoztató, 1980. 44—45. pp.

DEMETER László: Néhány szó a gólyáinkról. Hargita Népe, 2000. augusztus 29. 5. p.

FENYŐSI László–STIX József: Fekete gólya fiókájának felnevelése. Madártani Tájékoztató, 1995. 8. p.

FINTHA István: Fekete gólya a Hortobágyon 1973-ban. Aquila, 1975. 230. p.

GERGELY József: A fekete gólya. Magyar Szó, 1986. 4. p.

GYÖRGY Károly—URÁK István: Gólyák (Ciconiidae) Erdővidéken. Erdővidéki Lapok, 2002. 25—29. pp.

KALOCSA Béla–TAMÁS Enikő: Adatok a fekete gólya (Ciconia nigra) táplálkozásához 1996—2000 között Magyarországon végzett vizsgálatok alapján. Aquila 2000—2001. 241—247. pp.

KALOCSA Béla–TAMÁS Enikő: Fekete gólyák (Ciconia nigra) nemzetközi színes gyűrűzési programja és ennek magyarországi vonatkozásai (1994—2000). Aquila 2000-2001. 249—257. pp.

KALOCSA Béla–TAMÁS Enikő: A fekete gólya védelme. Természetvédelmi Közlemények, 2004. 511—516. pp.

KALOCSA Béla–TAMÁS Enikő: A fekete gólya (Ciconia nigra) hullámtéri élőhelyeinek problémái. Természetvédelmi Közlemények, 2004. 535—540. pp.

LÓRINCZ István: Fekete gólya (Ciconia nigra) fészkelése a Tisza hullámterében. Aquila, 1978. 147. p.

MORVAI Szilárd: Gólyák feketén-fehéren. Turista Magazin, 2017. 78—81. pp.

PRÁGER György: A fekete gólya. Földmivelő MEDOSZ Lapja, 1985. 7. p.

SCHMIDT Egon: Fehér gólya – fekete gólya. Hajdú-Bihari Néplap, 1976. 15. p.

SCHMIDT Egon: Fekete gólya. Nimród, 1980. 209. p.

STOLLMAN András: Fekete gólya. A Hét, 1990.

ZEKE Tamás: Madárinváziók a Kárpát-medencében. Élet és Tudomány, 2011/38. 1200—1202. pp.

ZILINSZKI Martin: Fekete gólyák Szeremle környékén. Természet Világa, 2008.

WARVASOVSZKY Emil: A fekete gólya. Fejér Megyei Hírlap, 1995. április 21. 8. p.

 

További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu