HU EN
FőoldalKéptörténetek a Fotótárból – Csokonai és a fényképész

Képtörténetek a Fotótárból – Csokonai és a fényképész

Szöveg: Szabó Anna Viola

Kép: Gondy és Egey (Déri Múzeum Fotótára, EF_6164P, 15549P, 2019.171.1)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

 

Ez év október 12-én volt 150 éve annak, hogy a magyar romantikus szobrászat remekét, Izsó Miklós Csokonai-szobrát Debrecenben felavatták. Az eseményről Gondy Károly fényképész segítségével emlékezünk meg, aki a szobor elkészültének személyes tanúja volt. 

 

Csokonainak szobrot állítani, lappangó szándék volt már az 1850-es évek vége óta a debreceni polgárság erre fogékony, szűk köreiben, az érette több ízben indított adománygyűjtésekből, kiadványok bevételéből és táncmulatságok fölülfizetéseiből azonban igen szerény szoboralap létesült, amely évek teltével sem nagyon akart gyarapodni. A szobor, sőt akkor már szobrok állításának céljával, illetve azok leendő helyének parkosítási tervével 1861. október 20-án megalakult Emlékkert Társulat e kósza szándékokat igyekezett szervezett formában tettre váltani. A Társulat két elöljárója, Csanak József és Várady Szabó Lajos kereskedők nagylelkű adománya – az István Gőzmalom igazgatóságában rájuk eső éves osztalékból létesített alapítvány – révén a Kollégium és a Nagytemplom közötti elhanyagolt tér rendezése és díszfákkal való beültetése majd körbekerítése viszonylag gyorsan megvalósulhatott, ahogy elkészült az 1849. augusztus 2-i debreceni csata emlékműve is – bár felállítására már csak a kiegyezés után kerülhetett sor. 1865-ben végül elérkezettnek látták az időt arra is, hogy tájékozódni kezdjenek, elegendő-e már a lassan gyűlő szoboralap egy Csokonaihoz méltónak ítélt szobor megrendelésére. Ifjabb Vay Miklós báró, Bécsben élő, gyakorlott szobrász, egyiküknek ismerőse lévén, alkalmasnak tűnt a kalkuláció elkészítésére – ám az általa a helyszín megtekintése után kiszámolt összeg nem a Társulat kasszájához volt méretezve. A szobrász azonban, aki megengedhette volna magának, hogy ingyen dolgozzon, ahogy megtette ezt más esetben is – a debreceni látogatás után, megragadva a lehetőséget, kérés és rendelés nélkül is megmintázta az általa elképzelt Csokonait, kétféle állásban, s e kis modelleket 1865 szeptemberében elküldte Debrecenbe, a megbízatás remélt elnyerését ekkor éppen borsodi főispán édesapjának a szoboralaphoz való jelentős anyagi hozzájárulásával is megtámogatva. 

A fényképész a történetnek ezen a pontján lép színre.

A kapott mintákat ugyanis a Társulat vezetői, vélhetően a polgári kaszinóban, közszemlére tették, majd lefényképeztették az azév elején debreceni műtermet nyitott Gondy Károly fényképésszel, a kész vizitkártyákat pedig a Társulat neve alatt forgalmazni is kezdték: példányai kaphatók voltak minden könyv- és papírkereskedésben, a szerkesztőségekben és a Társulatnál. A képek egyikét Csanak József dedikációjával a művésznek is elküldték – „Legelső és tiszteletpéldány, méltóságos ifj. báró Vay Miklós urnak művészi ihlettséggel ő maga által készült – és a debreceni emlékkert-társulatnak nagylelkűleg adományozott – CS. V. M. szobrának mintájáról, az emlékkert-társulattól” – állt rajta – a báró pedig válaszában megdicsérte a fényképek „bécsi” minőségét. A kölcsönös udvariaskodás ellenére, szerződés mégsem köttetett a felek között, mert bár a minták nagyon szépnek ítéltettek, elegendő pénz híján nehogy a dolog évekig halasztassék, az ajánlatot köszönettel visszautasították. 

Felmerülhet a kérdés, hogy egy olyan szoborterv képét, amelyet se meg nem rendeltek, se el nem fogadtak, miért volt szükség terjeszteni és árusítani – a minimális bevételen kívül, amit ebből remélhettek? Az Emlékkert Társulat tevékenységének tudatosítása miatt? A szoborállítás eszméjének társadalmiasítása, közös üggyé tétele miatt? A közönség reakciójának felmérése, a döntéshozók saját ízlésének bizonytalansága miatt? A feltevések mindegyike valószínűsíthető, és egy esetleg tapasztalható ellenállás vagy közöny a visszautasítást is megmagyarázná. A fogadtatásáról mindenesetre nem maradtak fönn anekdoták, hiába prezentálták a modellt ugyanúgy, mint Izsóét egy évvel később: a fénykép előkerüléséig a szobrot s Vay Miklós egész, egyoldalú akcióját a feledés homálya takarta. A kép tanúsága szerint azonban Vay munkája tulajdonképpen megfelelt a társulat (le nem fektetett, de feltehetően megfogalmazott) követelményeinek, s a költőt kellő hasonlatossággal, az ihlet állapotában, magyaros ruhában, köpönyegben, természeti környezetben ábrázolta, csakúgy, mint később Izsó; valamihez képest megítélni pedig nemcsak azért nem tudhatták, mert különösebb művészi ízlést és tapasztalatot a szoborbizottság jószándékú, de dilettáns tagjairól nem tehetünk fel. Egy Csokonait akartak, s azt megkapták: miért ne tetszett volna nekik? Az Izsó mintájával való összehasonlítás csak az utókor számára megnyíló lehetőség, Gondy fényképész segítsége révén, aki szinte azonos szögből örökítette meg a két mintát. Az egymás mellé állításból kétségtelenül Izsó terve kerül ki győztesen, amely szinte maga a testté vált költői izzás, míg Vay sima és jellegtelen Csokonaijából hiányzik a lélek (bár mire megvalósult, a belső tűz Izsó szobrából is eltűnt) – mindezt a bírálók ekkor még nem láthatták. A visszautasítás legvalószínűbb oka így talán mégis a Vay által kilátásba helyezett összeg nagysága lehetett, amelynek összegyűjtése, tekintve a fillérenkénti gyarapodást, beláthatatlan időre tolta volna ki a szobor megvalósulását. Az, hogy Vay esetleg ingyen is dolgozott volna, s ez lett volna a következő ajánlata, csak a munkássága alapján utólagosan feltehető lehetőség: a Társulat a továbbiakban semmilyen tárgyalást nem folytatott vele. 

 

Ifjabb báró Vay Miklós (1865) illetve Izsó Miklós (1866) Csokonai-szobrának kismintája

 

A szoborügy sürgetőnek érzett elintézésére mutat az is, hogy alig néhány héttel Vay elutasítása után, felvették a kapcsolatot az egyébként Vay bécsi műhelyében is dolgozó Izsó Miklóssal, mégpedig Komlóssy Imre társulati tag régi ismerőse, az egykori debreceni ügyvédbojtár, ekkor a Vasárnapi Ujság főszerkesztőjeként működő Pákh Albert útján. A megrendelésekben szűkölködő szobrász ajánlata – amelyet az előzmények ismeretében adott – lényegesen kedvezőbb volt a korábban szóban forgó összegnél, ráadásul hajlandó volt a Társulat minden feltételét elfogadni, olyannyira, hogy a két kisminta feltűnő formai hasonlatossága láttán az is elképzelhető: olyan szobrot rendeltek tőle, csak olcsóbban. Az ügymenetre jellemző, hogy a szerződés megkötéséig majd egy év alatt jutottak el – talán nem korábban, mint esetleg Vay esetében történt volna –, amikorra Izsó már elkészítette a szobor kismintáját is, s 1866. szeptember 15-én magával hozta azt Debrecenbe. A gipszmodellt kiállították a kaszinó nagytermében, ahol bárki megtekinthette, ez azonban még a bizottság tagjainak sem sikerült maradéktalanul: az afelől való döntést, „miképpen teljesíté a szobrász a feladatát”, csak megismételt ülésen lehetett meghozni. Talán ismét a szélesebb körben való megismerhetőséget és a véleménynyilvánítás lehetőségét várták attól, hogy ezt a kismintát is lefényképeztették Gondy Károllyal, s bizonyára több nézőpontból – mert bár e képnek is csak egyetlen példánya ismert, a Vasárnapi Ujságban ekkor megjelent, fénykép után készült metszet másik állást mutat –, majd feltehetőleg ezeket a képeket is forgalomba bocsátották. A bizottság mindössze az öltözet elemeinek „összhangzását” kifogásolta, különben a tervet egyhangúan elfogadta, s a szobor elkészítését Izsótól megrendelte. A terv művészi kvalitásai ezúttal sem kerültek szóba, a hivatalos szoborbírálat nem különbözött a kaszinólátogató polgárok akadékoskodásaitól, még ha ezúttal már saját szemükkel is láthatták a különbséget Vay szobrához képest – de lehet, hogy nem látták. 

 

Miután a Társulat, Izsóval egyetértésben, úgy vélte, hogy a szobor iránti érdeklődés és így az adakozókedv is fel fog élénkülni, ha a debreceniek munka közben láthatják a szobrászt s műve alakulását, Izsó 1866 novemberében leköltözött Debrecenbe. Nem világos, hogy ígértek-e neki műhelynek alkalmas helyiséget, vagy csak ő számított rá, mindenesetre ideérkeztekor ilyen még nem állt rendelkezésre. Szállást a Cegléd utca 26. szám alatt kapott, özvegy Szikszayné asszony házában, aki a szomszédos, 27. szám alatti másik háza egyik udvari helyiségét a Gondy és Egey fényképészműteremnek adta bérbe. Így lett a szobrász és a fényképész szomszéd lakóvá a következő fél évre, mialatt egymás modelljévé is váltak: Gondy elkészítette Izsó portréfényképét, ő maga pedig a szobor mintázásánál kapott szerepet. Az, hogy Gondy, mint érzékeny műértő, ne ismerte volna fel a szomszédjában zajló esemény jelentőségét, nehezen elképzelhető, az azonban, hogy a szoborkészítés folyamatát dokumentálni nem jutott eszébe, kevéssé róható fel magának a fényképésznek: a fotográfia ekkor még par excellence portréműfaj, így Izsó arcképe valójában magát az eseményt dokumentálja, hiszen ez alkalomból került rá sor, még ha a két félen kívül ezt más nem is tudhatta. A fénykép ekkor nem eseményfotó még, csak mozdulatlan beállítások és tájképek rögzítésére alkalmas és alkalmazandó, s nemcsak a frissen érzékenyített lemezek azonnali felhasználását megkívánó, bonyolult technikai eljárás miatt, de mert más funkciója fel sem merült: a fénykép nem a pillanatnyiság megrögzítésére, hanem az esszenciális önfelmutatás állandósítására való. A fényképen megörökítődni csak mindkét fél határozott szándékából fakadhat. Gondy persze lefényképezhette volna Izsót egyszerűen készülő szobra mellett állva is, ha a művész is akarta volna – hiszen például Ferenczy Istvánról, bár kivételes esetként, már dagerrotípia is készült így – hogy ezt nem akarták, azt örökre sajnálhatjuk.

 

Izsó számára kezdetben a szállása is használható volt alkalmi műteremként, amíg Pestről magával hozott, munkában lévő büsztjein dolgozott: január végére fejezte be Fáy András író márványszobrát és kezdett hozzá a nem sokkal korábban elhunyt Egressy Gáboréhoz, a Nemzeti Színház számára. Ez utóbbi mellszobor gipszmásolatát a színházrajongó Gondynak adta emlékbe – aki majd a századvégen a Csokonai Körnek ajándékozza azt. 

A tényleges műterem kérdése tavaszra vált sürgetővé, amikor hozzá lehetett volna fogni a Csokonai szobor mintázásához. A célnak legmegfelelőbbnek az utca átellenes oldalán álló református lányiskola nagy udvara kínálkozott, ahol Izsó végül munkásokat fogadva, maga építtette fel a faszerkezetes, deszkafalú, ideiglenes pavilont, bár költségeit utólag a Társulat megtérítette. Március elején megvette az agyagot, amelyet a borsodi szülőfaluja melletti Ormospusztáról hozatott, s amelynek megdolgozásához taposóembereket fogadott, lankadatlanságukat pedig cigánybandával és egy hordó borral tartotta fenn s ez látványosságnak mindenesetre nem lehetett utolsó. Csokonai alakjának modelljéül a debreceni színház ifjú operaénekesét, a daliás Ódry Lehelt választotta, kézmozdulatát pedig, ha hihetünk neki, Gondy Károly kezéről mintázta. Ő említi meg azt is, hogy a Csokonaira adott magyarnadrág hiteles mintáját, hosszas keresés után, egy vályogvető cigányon fedezte volna fel Izsó, ami csak azért nehezen hihető állítás, mert e viselet Debrecenben ekkor még általánosnak volt mondható – hacsak direkt nem egy kitérdelt, megereszkedett, elhordott darabra volt szüksége. Május végére a szobor csaknem elkészült már, amikor állványán inogni kezdett, ledőléssel s megsemmisüléssel fenyegetett, ha Izsó oda nem ugorván, puszta vállán meg nem tartja a több mázsás súlyt, a kiáltva hívott segítség megérkeztéig. Az ezután ellenőrzésre és a végső kidolgozás előtti bírálatra hívott szoborbizottságnak, Gondy talán első kézből való beszámolója szerint, „csodálkozásában szava sem akadt. Végre Komlóssy Imre, a bizottság elnöke megtörte a nagy csendet, mondván: „Jól megnézték az urak? … No most már mehetünk, mi ehhez úgysem értünk.” Csokonai „sármintája” tehát – amely már korántsem az első terv sovány garabonciását ábrázolta, mert Izsó, akár a korábbi kósza megjegyzéseket, akár modellje testalkatát, akár saját intencióit követve, erősen felhizlalta és idealizálta az alakot – minden ellenvetés nélkül elfogadtatott volna; ahogy azt egyébként a Társulat jegyzőkönyve is rögzíti. Az egy hónap múlva befejezett agyagminta, majd az arról július elejére elkészülő gipszminta ehhez képest nyilván nem változott meg, ezért nem adhatunk hitelt a Gondy által a gipsz megtekintésének idejére tett anekdotának az olasz műértő szakvéleményéről. Ha a szobor jóságát a hasonlóságban mérő bölcs megjegyzés, vagy bármi ilyesmi el is hangzott, az bizonyára korábban történt, amikor a szobor még alakítható, a szobrász befolyásolható volt. Gondy azért volt kénytelen ezt az időpontot választani évtizedekkel később megjelent írásában, mert az akkor már közszájon forgó, több helyen publikált anekdotát el akarta mesélni, de össze kellett egyeztetnie azt korábbi, személyes tapasztalatával, amikor megjegyzés nem hangzott el. 

A debreceni közönség szobrot illető véleményének és reakcióinak sem a korabeli debreceni lapokban, sem az Emlékkert Társulat hivatalos dokumentumaiban nincs nyoma. A kisminta kaszinóban való kiállításáról egyedül Pákh Albert számol be, szinte azonnali tudósításként lapjában, aki az eseményről valószínűleg Komlóssy Imrétől értesült. A személyes benyomáson alapuló, de minden bizonnyal kiszínezett elbeszélés szerint a közszemlére tett mintát „tömegesen látogatták a debreceniek, avatott és avatatlan megtette észrevételeit, [...] lehetett itt százféle, jó és rossz megjegyzést hallani. »Hosszú a láb a testhez! — Erős a lábikra a combhoz képest! — A homlok nem domború, lapos a koponya! — A csizma nem magyar szabású; a nadrág és mente nagyon sok ráncot vet! — Meglátszik, hogy Csokonai maga varrta zsinórját nadrágjára, mert a jobb combján le is feslett! — Nagyon messze áll a jobb kéz a lanthoz, nem adja ki a „stellung”, hogy pengetni akarja! — Nem hordott ily rojtos nyakravalót Csokonai, haja nem volt ily fürtös! — Hát a csikóbőrös kulacs hol maradt?« — stb. stb. Még százféle variatióban nyilatkozott a bíráló közvélemény, melynek némely részét bizonyosan hasznára is fordítja a művész, ha majd a nagy minta elkészítésére kerül a dolog.” 

Gondy hasonló megjegyzésekkel köríti a talján műbíráló történetét, amiből nyilvánvaló, hogy azt pusztán olvasmányemlékeiből kompilálta össze. Az akkor már széles körben ismert anekdota első sajtóbeli megjelenése talán 1890, olasz helyett francia főszereplővel; 1894-ben egy pesti lap közli, a hitelesség kedvéért Komlóssyt és Gelenczey Pált, mint bírákat, konkrétan is megnevezve, főszereplőnek pedig Fumagalli Károlyt, a Debrecenben letelepedett öreg olasz katonát téve meg – akinek műízlését egyébiránt valóban elismerték egykor. Gondy a maga történetét 1900 elején közli, már Fumagallival, majd még abban az évben megjelenik Tóth Béla nagy anekdotagyűjteményében is, végleg az irodalom részévé válva. 

 

Izsó szobrának nagy gipszmintája

 

 

Az elkészült gipszminta megörökítése végett a Társulat ismét Gondyhoz fordult, aki körbefényképezte a szobrot, majd a képeket azonmód szétküldték a lapoknak: október- novemberben egy Gondy és Egey nyomán készült rajzot közölt a Magyarország és a Nagyvilág, a képek és a szobor dicséretét s Izsó mellőzöttségét egyaránt hangoztatta a Nefelejts és a Vasárnapi Ujság, műkritikát közölt a Fővárosi Lapok. „Három nagyobb mérvű, igen finom, pontos és feltűnő ízléssel kiállított fényképet láttunk Gondy és Egey debreceni fényirodájából, minő bármely fővárosi fényirodának is becsületére válnék – írja ez utóbbi lap.– E három fénykép három különböző oldalról mutatja be Izsó Miklósnak Debrecenben bevégzett Csokonai-szobrát, s mindenképen igazolja a dicsérő híreket, melyeket Debrecenből e szobormű kitűnően sikerült befejezéséről hallottunk. A monumentális styl követelményeivel szemben talán kifogást lehetne tenni egyes, kivált ruházati részletek naturalista kivitele ellen, de nem merjük komolyan tenni, mert hasonló körülmények között bármely művész arra lett volna utalva, hogy művének inkább realista felfogással iparkodjék érvényt és tetszést biztosítani. Ellentétnek látszik, de nem az, ha mondjuk: a mű legfényesebb oldalát – Csokonai magában véve nem igen hálás alakjának és arckifejezésének rendkívül sikerült eszményítésében találjuk. Így, amint Izsó mintázta, az alak valóban költőé és költői, nekünk pedig kiválóan vonzó és rokonszenves azon tősgyökeres magyarsága által, mely Izsó minden művének el nem vitázható érdeme.” 

A három felvételt Csanak felküldte az Akadémiának is, amelynek köszönetét maga Arany János tolmácsolta a Társulatnak, titkári minőségében – a fényképek az irattárban ott ma is megtalálhatók. A képek hazai elismerését azonban megelőzte a külföldi siker: a munkájukra büszke mesterek ugyanis még a nyáron kiküldték azokat a párizsi nemzetközi fényképkiállításra, ahol többi műdarabjukkal egyetemben, medaliont érdemeltek. 

A modellről készített képek négy év múlva, a szobor fölállítasakor jutottak még egyszer kitüntetett szerephez, amikor az ünnepélyes alkalomra kiadott Csokonai-emlény című album közölte azokat, a költő lakóházáról és síremlékéről készült – sajnos fent nem maradt – fényképek metszetváltozata mellett. Helyükbe azonban ezután sem lépett a szobor képe: a századvégig e modellképek jelentették a publikációkban a Csokonai-szobrot, ahogy, egyéb kép híján, a népi kerámiákra is e metszetekről másolták rá Csokonai alakját. 

Hogy az avatási ünnepségen – amelyről a szobormintát állítólag tömegesen megtekintő debreceni közönség feltűnően hiányzott – nem készültek felvételek, azt megmagyarázhatják az ecsetelt körülmények, hiszen nemcsak Gondy vagy Egey, de más sem fényképezett az eseményen. Az azonban, hogy a következő húsz évben nemcsak a személyesen érintett Gondy, de egyetlen debreceni fényképész sem érezte szükségesnek, hogy a kis emlékkertben álló szobrot megörökítse – ismert felvételek legalábbis nincsenek – az mindenképpen sajátos helyzet. A fennálló szoborról 1890-ben készült az első fennmaradt kép – Gondy néhány hónapig működő filiáléjának kartonján, így meglehet, nem is saját maga, hanem az ott dolgozó Kiss Ferenc által felvéve – amelyen a szobor karjára talán már a Csokonai Kör megalakulása alkalmából került a koszorú. Az Emlékkert Társulat örökébe lépő egyesület teszi majd a következő évtizedekben a szobrot az intézményes kultusz részévé, mintegy  Csokonai alakját magát tisztelve benne. 

 

 

A millenniumig kellett várni, hogy a szépen gondozott park közepén álló szobor képe a debreceni tanács megrendelésére készülő, a városfejlődést bemutató, reprezentatív képsorozatokba is bekerüljön, majd a képes levelezőlap megjelenésével korlátlan számban sokszorozódjon: ennyi idő kellett ahhoz, hogy a város magáénak érezze, befogadja s polgárosultságának jeleként, büszkeségeként legyen képes felmutatni Csokonai szobrát. 

 

Felhasznált irodalom

- b. i. [Balogh István]: Egy Csokonai-szobor terv. DMÉ, 1942. Debrecen, 1943. 100. 

- Balogh István: Izsó Miklós és a Csokonai-szobor. Művészettörténeti Értesítő, 1953/1–2. 99–104. 

- Gondy Károly: Áldatlan koncessziók. Debreczen, 1899. június 13.

- Gondy Károly: Lux!, Debreczen, 1900. március 14. 

- Lakner Lajos: Az Árkádia-pör fogságában. A debreceni Csokonai-kultusz. Debrecen, 2014.

- Szana Tamás: Izsó Miklós élete és munkái. Budapest, 1897.

- Tóth Béla: A Csokonai-szobor szakértője. In A magyar anekdotakincs IV. Budapest, é. n. [1900], 171. 

- Varga Júlia: Emlékkertek Debrecenben. DMÉ, 1986. Debrecen, 1987.

- Csokonai szobormintája, Izsó Miklóstól. Vasárnapi Ujság, 1866. december 30. 633–634.

- Szobrászat. Pesti Napló, 1867. október 29.; Nefelejts, 1867. november 3. 537.; Vasárnapi Ujság, 1867. november 3. 544.

- Hortobágy, 1865. szeptember 3., október 8., 1866. október 21., október 28., december 2., december 9., 1867. január 27., május 26. 

- Debreczeni Hírlap, 1890. november 18.; Budapesti Hírlap, 1894. november 21. 

 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu