HU EN
FőoldalKéptörténetek a Fotótárból – Fényképészek a Hídivásáron

Képtörténetek a Fotótárból – Fényképészek a Hídivásáron

Szöveg: Szabó Anna Viola

Kép: Ecsedi István / Kozmann Leó fényképész (Déri Múzeum Fotótára, Ad_1519, 1538 a-b, 1539; EF_693N) és Balogh Rudolf (reprodukció)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

 

Augusztus 29-én ünnepeljük a Magyar Fotográfia Napját: 1840-ben e napon láthatta először magyar közönség a valóság fény általi rögzítését, vagyis egy dagerrotípia nyilvános elkészültét – egy évvel és tíz nappal a találmány hivatalos közzététele után. 2021-ben a szokásos június 20-a körüli időpontjáról a hortobágyi hídivásár is augusztusra tolódott – a két, merőben különbözőnek tetsző eseményről egyként segít megemlékezni az alább bemutatandó fénykép. 

 

 

A szerzőtlen-datálatlan, ám valószínűleg Ecsedi István múzeumigazgató vagy Kozmann Leó múzeumi fényképész által, 1930-32 körül exponált negatív üveglemez a Fotóadattárban található, a hídivásáron készült más képek között, s meghatározása szerint csak a rajta látható kampóvásár miatt beleltározva. Jobban megvizsgálva azonban a romló lemezen kissé életlen felvételt, kitűnik, hogy a fényképész célja ezúttal nem pusztán a leltározó által vélt téma dokumentálása volt, hiszen ahhoz jobb szöget is választhatott volna. A felvétel minősége és komponálatlansága is csupán a fényképkészítő riporteri gyakorlatlanságának tudható be, a hirtelenségnek, amellyel a gépet előkapva az elé táruló eseményt rögzíteni akarta, s nem volt ideje a keresőt állítgatni. A vásárt megpecsételő áldomás néprajzilag fontos rögzítése mellett az sem volt mindegy, ki az, aki koccint: a kép középpontjában poharát emelő, kalapos, bricsesznadrágos úr a fényképezőgéppel ugyanis nem más, mint Balogh Rudolf, a magyaros fényképezés kitalálója és már ekkor is elsőnek elismert mestere. 

 

A magyaros stílus az 1920-as évek közepén, a művészfényképezés nemzetközi terepén évtizedek óta uralkodó ún. festői fényképezés, a különböző festékátnyomásokkal módosított, foltszerű, lágy, festmény vagy grafika hatását keltő kép ellenében jött létre. A fentiekkel szemben Balogh Rudolf vezetésével az 1930-as évekre nemzetközi kiállításokon is egységes képformátummal, csillogó, éles, a fény-árnyék kontrasztra építő s a magyar népélet, a magyar táj békés derűjét és harmóniáját bemutató témaválasztásaikkal is egymáshoz hasonló felvételekkel fellépő magyar fényképészek, néhány évre megújítani látszottak a művészfényképezést. Tartott ez egészen addig, amíg a sikeres receptet másoló-ismétlő amatőrfényképezők százainak keze alatt s az idegenforgalmi/politikai propaganda Szép Magyarország-képének közvetítésében a stílus teljesen ki nem üresedett, s a háborúhoz közelítve egyre nyilvánvalóbbá nem lett az általa hordozott ideológia hazugsága. 

 

Balogh Rudolf hortobágyi látogatásakor azonban még mindennek a kezdetén vagyunk. A háborús fényképészként és a Vasárnapi Ujság fotoriportereként nevet szerzett Balogh ekkor már az Est-lapok konszern nagy tekintélyű, vezető képszerkesztője, akinek a Pesti Napló vasárnapi Képes Mellékletében kiváló lehetősége van népi zsánerképeit hétről hétre, nagy formátumban és jó minőségben, nevével aláírtan, széles körben terjeszteni. Az egyszerű tisztaságú népélet apró gesztusainak és látványos viseleteket felvonultató ünnepeinek megörökítése mellett Balogh másik, s talán személyesebb témája a tágas magyar ég alatt aprónak tűnő teremtmények, a táj és az állatok viszonyának fényképezése, amelyhez a legalkalmasabb terepet a pusztában találta meg. 1926 májusában az ecsegi pusztán legelő ménesről még szokványos riportképeket közöl, júliusban azonban címlapon jelenik meg a Vihar a hortobágyi pusztán, amely a kép egészét uraló hatalmas, haragos felhő s az alatta eltörpülő, siető lovas alakjának ellenhatásából alkot látványos képet. Hasonló elgondolású később a Hazafelé az őszi vásárról, a Gólyagyűlés majd a Párbaj a pusztán is.

 

 

1927 júliusában tudósít először képriportban a hídivásárról, majd 1930-ban és 1934-ben, de országjárása során szinte minden nyáron megfordul erre, hogy a vásáron, az aratáson fényképezzen vagy állatportrékat vegyen fel. Ilyenkor többnyire belátogat a városba is: 1932-ben az Uj Idők újévi számában publikált például két, egyetlen fényképész által sem kihagyott városképi ziccert: a Bikából a Nagytemplomot, a Nagytemplom tornyából a Bikát és a főutcát láttató felvételt egy, a modern Debrecent bemutató cikkhez, amelyeket előző nyáron készíthetett. A városkép ekkoriban különösen lendületes változását azonban már 1924-től követhette és dokumentálhatta, amikor őt hívták meg az új klinikatelepet ismertető album fényképészéül.

 

A Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége (MAOSZ) 1930 nyarán Debrecenben is szervezni kezdte helyi csoportját, amely 1932 első napján jutott el a megvalósulásig – egy hónap múlva pedig megtartotta alakuló közgyűlését a Debreceni Fotoclub is. Ez utóbbi társaság díszelnökének Debrecen első amatőrfényképészét, Vásáry István polgármestert tudhatta, ezáltal a város kiemelt támogatásában részesült, s ugyanezért sokkal nagyobb és előkelőbb tagságot vonzott, mint a MAOSZ-csoport, így az néhány év múlva vagyonával, tagságával és felszerelésével be is olvadt a Fotoclubba. Az egyesülés viszonylag zökkenőmentes volt, hiszen az ügyvezetői tisztet, a szervezés tényleges feladatát mindkét helyen Aszmann Ferenc kereskedő látta el, akinek sikeres fényképészkarrierje ebben az időben kezdett felívelni, s aki debreceni részről hamarosan a hortobágyi képek felelőse lesz a kiállításokon: amíg saját montázs-stílusát meg nem találja, Balogh legjobb tanítványának bizonyul. 

 

Mindezenközben, 1930 őszén megnyitotta kapuit a Déri Múzeum is, élén Ecsedi Istvánnal, a Fotoclub tagjával. Ecsedi, bár kis kihuzatos-lemezes gépével bejárta Észak- és Dél-Európát, Napkeletet és Napnyugatot, minden lelkesedése és szorgalma ellenére meglehetősen ügyetlen amatőrfényképész volt, ugyanakkor a tudományos ismeretterjesztés szolgálatában minden hang- és képrögzítési formát pártolt. A múzeumban már 1932-ben három amatőr fotókiállításnak adott helyet, s ez később rendszeres gyakorlattá vált. A MAOSZ áprilisban rendezett, első vidéki fényképkiállításán – amelyen végül a debreceni csoport nyerte el a frissen alapított vándordíjat – a háromtagú zsűrit a MAOSZ részéről Balogh Rudolf és Dózsa Dezső, a múzeum részéről Ecsedi alkotta. A januári, első kiállítás előtt pedig a debreceni csoport elnöke, Perczel Miklós fényképész lakásán tartott Balogh a tagoknak személyes képbírálatot. 

A múzeummal azonban valószínűleg évekkel korábbra datálható Balogh Rudolf kapcsolatának kezdete. 1928-ban például egyike volt az Esmond Harmsworth debreceni-hortobágyi látogatását dokumentáló fororiportereknek; a tésztáskása kóstolásának jelenetét például Liener Béla debreceni fényképésszel alig másodpercnyi különbséggel rögzítették, de míg Liener képe a nyers üveglemezen a múzeumi gyűjteménybe került, Baloghé a vasárnapi melléklet címlapjára. Ugyanekkor a legszebb magyar tájakat ábrázoló felvételeinek ez alkalomra készített albumát Harmsworth ajándékba is megkapta az Újságírószövetségtől. E képeiből készült a következő évtől számos kiadásban, négy nyelven megjelent idegenforgalmi prospektusa is, s talán ezekből került be néhány hortobágyi kép nagyított másolata a múzeum gyűjteményébe, szintén 1928-ban.

 

 

 

Ebben az évben már Kozmann Leó is megfordul a múzeumban: Zoltai, talán Ecsedi ajánlására, vele készítteti el a Városi Múzeum kiállításának „emlékképeit” a lebontás és az új épületbe való átköltözés előtt, a következő évtől pedig mind gyakrabban vásárolnak tőle, talán már ekkor is megrendelésre készített eseményfotókat. Kozmann fényképészről, annak ellenére, hogy a Déri Múzeum korai éveinek pótolhatatlan jelentőségű dokumentumfelvételeit köszönhetjük neki, nem sok mindent jegyzett fel a magyar fotótörténet. A mesterségbe a Mai Manó művezetőjeként dolgozó, fényképész apja mellett nevelődhetett bele; a harmadik elemit kezdte, amikor 1913-ban a család Debrecenbe költözött, hogy átvéve Letzter Piac utcai műtermét, önálló vállalkozásba fogjanak. A katolikus elemi után a Reáliskolában tanul, 1923-ben érettségizik, majd fényképészi végzettséget és iparengedélyt szerez. Huszonegy éves, amikor apja meghal, de ő nem viszi tovább a műtermét, hanem saját kis fényképirodát nyit a Kossuth utcán. A portréfényképezésnél változatosabb, mozgékonyabb munkára vágyva, a Debreczen című napilap fotoriportereként dolgozik, 1931 márciusában pedig szerződést köt Ecsedivel, hogy múzeumi fényképészként alkalmazza őt a felszerelések használatáért cserébe, miután már az első állandó kiállítás diapozitívjeit és fényképnagyításait is ő készítette. A közös munka váratlanul szakad meg 1934 végén: egy családi tragédia miatt, korábbi életét hátrahagyva s minden debreceni fényképlemezét a múzeumnak átadva, visszaköltözik Budapestre, ahol aztán alkalmazott fotográfusként dolgozik még a háború után is. 

 

Balogh, Ecsedi és Kozmann, sőt, talán más klubtagok hídivásárra való közös kirándulásnak megvolt tehát az alapja és lehetősége, akármelyik évben került is sor rá. 

Az állatállomány ritkításához és gyarapításához, a gazdálkodás és pásztorkodás folytatásához elengedhetetlen felszerelés beszerzéséhez vagy megújításához szükséges, éves hortobágyi vásár az 1930-as évekre kezdett lassanként turistalátványossággá alakulni. Bár az állatokat még rendszeresen felhajtották, a gazdasági válság mind az állományt, mind a keresletet megfogyasztotta. Egyre több bazárárus érkezett, a kézművesmesterségek képviselői pedig mind visszább szorultak: évről-évre kevesebb szűrt, gubát, juhászkampót, kolompot, cserépedényt adtak el, az öltözetek, a háztartások egyszerűsödtek és modernizálódtak, s a hagyományos életforma észrevétlenül vált zárvánnyá, egzotikummá, néprajzi érdekességgé. Az állatseregletek, ekhós szekerek látványa, az öreg pásztorok csendes tánca, mulatozása, a hangos, koreografált alkudozások, a vásár forgataga azonban még így is lenyűgöző, pláne az ilyet sosem látott idegen számára. Balogh Rudolf feladata a pesti közönséget tájékoztatni erről a tőle már régen nagyon távol került világról, amelynek léte azonban valamiképpen mégis a magyarság szívét, őserejét jelenti számára. A képeknek ezért erőt, gazdagságot, szépséget kell sugározniuk. Balogh ennek maradéktalanul eleget tesz: a felhalmozás, egymás mellé sorolás által sok áru és sok állat képzetét, egészséges vadságát sugallja. 

 

 

 

 

Balogh és a debreceni fényképészek sokszor ugyanazokat a témákat ragadják meg: a cserépedényárus asszony szekere árnyékában, még ha személye változik is, ugyanúgy áll áruja mellett az újságban megjelent s a múzeumi képeken is. 

 

 

A kolomp- és kampóárusok gyékényénél is készül felvétel mindkét részről, de a kolompvásárt Balogh az eseményre fókuszálva emeli ki, s olyan vásárlókat választ, akik régies pásztoröltözetet, kerek kalapot és gatyát viselnek – Ecsedi mindezt nem vette tekintetbe. 

 

 

 

 

 

Mégis, ha jobban-rosszabbul komponálva s több-kevesebb szakértelemmel is, de riportképeket készítettek mindnyájan – mi hát a különbség? Csak az lenne, hogy egy néprajzost más szempontok vezetnek, mint egy fényképészt? De hiszen a néprajztudomány egész a közelmúltig a régit, a népit, az elmúlót kereste és rögzítette, a jelen változásai fölött csak sajnálkozott, s így volt ezzel Ecsedi is: éppen neki kellett volna észrevennie a megmaradt hagyományok felvillanását. Ha azonban a helyszín általános képét nem ez jellemzi, akkor a látványt ki kell keresni, be kell állítani ahhoz, hogy a rögzített kép végül azt a tartalmat közvetítse, amit a fényképész eltervezett. Ecsedi pedig bármennyi fotóklubos előadást hallgatott végig, csak fényképező néprajzkutató maradt, ahogy Kozmann sem több riporternél, aki a szeme elé kerülő látvány valóságát rögzítette, nem az elképzelt látvány jelentését. Az eltérő célú dokumentálás és közvetítés, leírás és kép különbsége nem érték-, de minőségbeli: egy művészfénykép a tudomány számára használhatatlan, és fordítva.

A fotografálás csodája, hogy az eszköz másként működik attól, hogy ki néz bele: egyikük sem készíthette volna el azt a végül a vasárnapi melléklet dupla oldalán közölt képet, csak Balogh Rudolf, aki azt ugyanekkor, mintegy mellesleg el is készítette, s amely tisztán szépségének, lendületének ereje révén képes volt a Hortobágy gazdagságát, mint magyarságszimbólumot felmutatni, miáltal nemcsak a fényképész egyik leghíresebb, de a korszak emblematikus képe lett. Bár Baloghot inkább tartották intuitív fényképésznek mint elmélyedőnek, akinek nem volt szüksége képfeliratokkal irányítani a nézői befogadást, mert képei önmagukért beszéltek – ahhoz, hogy ilyen beszédesek legyenek, irányítani kellett tudni a kamerát, az értelmezést már a látvány kiválasztásával elvégezni, vagyis a fotográfia saját nyelvét használni.

Ennek az önálló, képi nyelvnek a megteremtéséért volt érdemes feltalálni a fényképezést: ünnepeljük azokat, akik Balogh Rudolfhoz hasonló folyékonysággal beszélik azt.  

 

 

Felhasznált irodalom

- Albertini Béla: A ,,magyaros” fényképezés sajtóáradatának kezdetei 1–2. Fotóművészet, 2012/2–3. 

- Balogh Rudolf – Szabó László: Ungarnfibel. Eine Bilderreihe aus dem Leben und Schaffen des ungarischen Volkes. Budapest, é. n. [1935 körül] 

- Ecsedi István – Nyilas Kolb Jenő szerk.: Debreceni képeskönyv. Debrecen, é. n. [1933]

- Kincses Károly – Kolta Magdolna: Minden magyar fotoriporterek atyja: Balogh Rudolf. H. n. [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998. 

- Kincses Károly: Mítosz vagy siker? A magyaros stílus. H. n. [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2001.

- Marschalkó Lajos: Négyezer szekér és hétezer állat a hortobágyi hidivásáron. Óriási felhajtás nagy forgalommal s kevés üzletkötéssel. Debreceni Ujság, 1930. június 27. 3–4.

- Nyilas Jenő: Amit mindenkinek tudnia kell Debrecenről. Uj Idők, 1932/1. 97–100.

- Szép Ernő: Hortobágy. A hidi vásár. Ujság, 1929. június 23. 7.

 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2021
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu