HU EN
FőoldalKéptörténetek a Fotótárból – A Maurer tanya szőlője

Képtörténetek a Fotótárból – A Maurer tanya szőlője

Szöveg: Szabó Anna Viola

Kép: Ismeretlen fényképész (Déri Múzeum Fotótára, EF_2019.125.1)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

 

„Az emlékezethely alapvető létoka az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, 

a dolgok állásának rögzítése, a halál halhatatlanná tétele, a spirituális anyagba foglalása – 

abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozza ki minimális jelekből…” (Pierre Nora)

 

120 éve éppen, hogy elkészült ez a fénykép – amelyen semmi nem látható. Talányosnak tűnik, hogy mi lehetett az oka a megörökítésnek, mi a célja a fényképésznek: a felvétel tájképnek jellegtelen, néprajzi dokumentációnak használhatatlan, hiszen sem az épület, a gazdaság nem látszik rendesen, sem a végzett tevékenység vagy a szerszámok, eszközök nem kivehetők; nem is szüreti emlékkép, mert az éppen ezeket mutatná fel hangsúlyosan, a szüretelők csoportjáról nem is beszélve. Nagyíthatjuk, élesíthetjük, vizsgálhatjuk egyre közelebbről, akkor is csak egy rendezett, jómódú gazdára valló tanya van a képen, ahol nem rejlik hulla a bokorban. Vagy mégis? A verzón olvasható meghatározás mintha ilyesmit sejtetne, mert eszerint a kép a halápi bronzkori urnatemetőt ábrázolja – ám ha ez így is van, annak valóban a kép mélyrétegében kell rejlenie, hiszen azt a kép láthatóan nem ábrázolja, legfeljebb jelenti. A fényképész valami olyasmit igyekezett a kép által történetileg megjelölni, aminek valójában csak a személyes emlékezet távlatában van jelentése, s csak azok számára, akiknek közös tudása, a helyszínhez kötődő közös emlékei elfedik a valóságos látványt – a temető mindenki más számára láthatatlan. A képnek a múzeumi gyűjteménybe való átadásával ennek a személyes emlékezetben létező helynek és eseménynek a közös, történeti tudásba való áthelyezésére történt kísérlet, a kép által mintegy „emlékezethelyet” teremtve a valóságban már fel nem lelhetőnek. A halápi bronzkori urnatemetőnek ez a fénykép az emlékműve, amelynek közvetítése által történelemmé lesz az emlékezet. Számunkra immár csak ennek a történelemmé lett eseménynek a megismerése adatott – ezt mesélem el az alábbiakban. 

A huszadik század fordulóján, bár a szomszédban Jósa András már évtizedekkel korábban megalapította a Szabolcsvármegyei Múzeumot – Debrecen városának, sok elhalt próbálkozás után, még mindig nem volt saját múzeuma. A kollégiumi gyűjteményt múzeumnak nevezték ugyan, de az rendezetlensége s a közönségtől való elzártsága miatt valójában nem felelt meg e feladatnak. A városi intelligencia képviselői – újságírók, tanárok, kereskedők, jogászok, hivatalnokok, kollégiumban pallérozódott birtokosok – a lapokban mind gyakrabban megjelenő felszólítások által is ingerelve, egyre kínosabbnak érezvén a Debrecenhez nem méltó elmaradást, úgy gondolták, saját kezükbe veszik az ügyet: ha a gyűjtemény megvan, majd lesz hozzá épület és infrastruktúra is. 

Az 1890-ben az Emlékkert Társulat utódaként megalakult, így annak városszépítő feladatait is átvevő Csokonai Kör, amely éppen a fent említett társadalmi réteget tömörítette, bár elsősorban irodalmi irányultságú volt s legfőbb céljának Csokonai kultuszának ápolását, ereklyéinek gyűjtését tekintette, tagjainak nyomására 1901-ben felvette munkaprogramjába a Debrecen és vidékén végzendő régészeti ásatásokat is. A régészeten pusztán a történeti múlt folytonosságát igazoló, lehetőleg minél értékesebb (anyagú) leletek előbányászását értve, nem meglepő, hogy a Kör ezt a feladatot saját hatáskörébe tartozónak gondolta, s minden előképzettség nélkül is feljogosítva érezte magát ásatások végzésére (hiszen ahhoz még néhány évvel később is, mint Sőregi János megjegyzi, elég volt, ha valaki olvasott róla vagy látott már olyat). A megalakulásának kezdeti idejében folytonos költözködésre kényszerülő Kör állandó hivatali helyisége megszerzése érdekében ekkoriban folyó hírlapi küzdelem során felmerült ugyanis, hogy az állandó épület egyúttal néprajzi-régészeti-helytörténeti múzeumnak is helyet adhatna a Csokonai relikviák kiállítása mellett. A kitűzött ásatási program ennek a gyűjteménynek a megalapozását, gyarapítását is szolgálhatta. Nem történt volna azonban semmi, ha a Kör egyik tagja, Vadász Emil városi gazdasági felügyelő, Maurer Emil birtokos Hármashegy közelében fekvő halápi tanyáján végeztetvén a szőlőtelepítés előtti rigolírozást, érdekes leletekre nem bukkan, s két épen maradt bronzkori, egyfülű, csücsökdíszű bögrét a Csokonai Körnek (más csuprokat, s orsógombokat, csonteszközöket pedig a Kollégiumnak) nem ajándékoz. Több ép darabot sajnos nem hozhatott el, mert mire a leletekre figyelmessé lett, addigra a szőlőtelepítő munkások „a talált edényeket sorba állítva, egymással versenyezve verték széjjel, mert pénzt nem tartalmaztak, vagy talán azért is, mert népünknek babonás hite azt tartja, hogy a földben talált, hazavitt edény veszélyt hoz a családra”. A menthető töredékeket Maurer Emil a szőlőpajtája háta mögött gyűjttette össze, további vizsgálat végett. A Kör ezután költségelőirányzatot téve s „szakértői bizottságot” állítva fel, elrendelte a helyszín további kutatását, hogy az esetleges urnatemetkezést feltárják. A bizottság tagjai, úgymint Dobieczky Sándor vasúti üzletvezető, a Kör másodalelnöke, dr. Benedek János ügyvéd és költő, a Kör titkára, Jósa Vince és Vadász, a Kör rendes tagjai valamint Balogh erdész, kiegészülve az egyetlen valóságos szakértővel, a Nyíregyházáról áthívott Jósa Andrással, 1901. július 15-én, hétfőn vonult ki vasúti hajtányon és szekéren a Halápra. Az ásatás a bizottság tagjai számára inkább volt kedélyes kirándulás és szemrevételezés, hiszen a valóságos földmunkát nem ők maguk, hanem a Dobieczky által kirendelt vasúti munkások végezték. (Sajátos, hogy élménybeszámolójában Jósa abban látja biztosítva a Csokonai Kör jövőbeni ásatásainak eredményességét s így a múzeum létrejöttét, hogy Dobieczky 4000 alárendeltje szeretettel ragaszkodik szigorú, de atyáskodó főnökéhez, ezért a Kör törekvéseit örömmel fogja támogatni.) A munkások kutatóárkokat húztak a szőlő melletti akácligetben s átvizsgálták a telek túlsó végén húzódó lapályt, mialatt a bizottság a fűbe telepedve beszalonnázott, hozzá homoki bort ivott s Benedek János magánszámain mulatott – majd megtekintette az árokból, a pajta mögül s a frissen szántott földből előkerült leleteket, amelyek, bár urnák éppen nem voltak köztük, többségükben bronzkoriaknak bizonyultak, de találtak „kőkori kalapácsot” és „vasbaltát” is. „Háromórai munka után” Jósa András arra jutott, hogy ott egy addig ismeretlen bronz- és vaskorszakbeli (La Tène-kultúrához tartozó) telep lehetett, egy már kiszáradt mocsár magaslati pontján, amelyet a szerves anyagokból leülepedett fekete földréteg illetve a gyepvasérc- és mészkőképződmények is igazolnak. A bizottság a kirándulás végén paprikás csirkét és tepertős túrós laskát ebédelt a halápi csárdában, majd a további közös munka reményében hazatért. Bár e remények nem teljesültek, hiszen a Csokonai Kör egyéb irányú elfoglaltságai miatt ásatással többet nem próbálkozott, felbuzdulásuk, a múzeum, sőt a „kultúrpalota” gondolatának közfigyelembe helyezése mégis egyenesen vezetett Löfkovits Artúr következő évi felajánlásához s a Városi Múzeum megalapításához. A város által a múzeum számára megvásárolt, Csokonai szülőháza helyén álló nagy cívisház fedele alatt pedig nemcsak a múzeum, de a Csokonai Kör is otthonra talált. 

 

 

Maurer Emil földbirtokos tagja lett az 1905-ben létrejött első múzeumi bizottságnak, s 1908 végén bekövetkezett haláláig lelkes támogatója volt az ügynek. Zoltai Lajos, a városi múzeum frissen kinevezett őre, befejezetlennek érezve a halápi kutatást, 1905 őszén harmadik önálló ásatását oda vezette, s erről a feltárásról készítette első régészeti szaktanulmányát, de a lelőhely később sem hagyta nyugodni, s „Maurer Emil úr és neje vendégszeretetét élvezve”, többször visszatért a Halápra. Beszámolója szerint, „1905- és 1907-ben ásatás alá vettük a Maurer-szőlőteleppel szomszédos akácos erdőt; majd az egy kilométernyire délfelé fekvő Magyar-féle kaszáló szintén lelőhelynek bizonyult dombos részét. Amott La Tène és római edénytöredékekkel keveredett bronzkori telep szerény emlékei kerültek felszínre; emitt földbe ásott putrikban tiszta bronzkori típusú edények hevertek; a putrik területén ötlött szemembe egy levélidomú, kacskaringós arany csüngő csillogása; két rövid sorban hullatemetkezést találtam, koldus-szegény halottak voltak. Felelet nélkül maradt kérdés, ha vájjon a telepen elibünk került Lucius Verus-féle dénárral egyidősek-e? A kaszáló tulajdonosa, Magyar János már szerencsésebb volt a szőlője telepítésekor talált sírokkal: La Tène-jellegű edényeket szedett ki belőlök. Tavaly pedig ugyanazon birtokáról több merítőszilkét hozott be múzeumunkba, melyek erősen fölfelé kanyarodó szalagfüleikkel bronzkori eredet mellett tanúskodnak.” Zoltai Jósáénál pontosabb kormeghatározása az egyforma leletek alapján egykorúnak ítélt két szomszédos telepről: „az az idő tudniillik, amikor e vidéken még javában virágzott a kései hallstadti ízlés; de már a Dunamellékén megtelepült kelták műveltsége a Nyírség őslakosai között is terjedni kezdett”. 

Maurerék a várostól bérelt hajdúsámsoni földjükön is többször találtak bronzkori telepre utaló edényeket illetve honfoglaláskori lovas sírokat, amelyeknek mellékleteit beszolgáltatták a múzeumba. „A nyáron, aratás idején, múzeumunk egyik legszorgalmasabb gyarapítója, Maurer Emil úr, vas-zablát, egy pár kengyelt, három nyílhegyet, száznál több gyöngyöt, néhány bronzpitykét s két durva mívű bögrét hozott be hozzánk. Azt beszélte, hogy a hajdúsámsoni majorsági földön, homokdombtetőn ásatta ki a felesége azokat, igen csekély mélységről. Nyomukra a szél által megbolygatott futóhomokban megcsillanó gyöngyszemek vezettek. Mellettük ember- és lócsontok hevertek. Mondta azt is, hogy aratómunkásai, erős tilalma ellenére is, tovább turkáltak e sírban s valamely tárgyakat, köztük egy köves ezüstgyűrűt, bevittek a faluba.” Zoltai ennek megfelelően, az újra feltárt sírban nemigen talált már semmit, ásatás közben azonban, mint írja, „nézőnek odajövének a falubeli pásztorok, akik a közelben legeltették a csordát meg a ménest. Ezek figyelemreméltó dolgokat beszéltek, amit azután legidősebb napszámosom és a Maurer úr béresgazdája is megerősített.” Az ajánlott helyeken azonban, bár a béresek „becsületszavukra állították, hogy néhány év előtt egészen lent a domb szélében, egy igen nagy fazékformájú edényt, körülötte pedig számos kisebbet leltek, amelyek mind fenékkel fölfelé voltak állítva”, „máskor pedig a majorsági föld észak-nyugoti határainak tájékán nagy fedővel leborított fazekat s benne égetett csontokat lelt a béresgazda” – Zoltai ásatása igen szerény eredményre vezetett. Telep nyomait s melléklet nélküli sírokat, szórvány cserepeket talált csupán, többek között éppen annak köszönhetően, hogy az emberek a történeteikben szereplő edényeket s aranynak hitt rézkarikákat kivétel nélkül összetörték… 

Tárgyunkhoz ugyan nem tartozik, de megemlítek még valamit, ami távolról ugyan, de kivehető a képen: az eresz alatt sorakozó kaptárakat. Maurer Emil ugyanis nagy tudású, sokszorosan kitüntetett, európai hírű méhész volt, a Hajdúmegyei Méhészegylet elnöke, akinek saját szerkesztésű kaptára és vándorkocsija is igen elterjedt eszközök voltak, s aki utolsó szép eszméjeként teljes méhesét, 90 méhtörzzsel és minden felszerelésével egy nagy egyleti mintaméhészet megalapítására adományozta – a Miklós utcán 1909-ben létrejött telep megnyitását azonban már nem érte meg. A széles látókörű, lelkes városi polgár korai halála működése minden területének nagy veszteségét jelentette. 

 

A fényképet, amelyen semmi sem látszik abból, aminek okán feltehetően elkészült, három évvel az ominózus ásatás után vette fel az ismeretlen dokumentátor (ha hihetünk a verzó rájegyzésének), talán maga Vadász Emil, aki 12 évvel később a képet a múzeumnak átadta. Az emlékállítás, a következő nemzedékeknek való emlékezethagyományozás, a személyesből a kollektív emlékezet részévé való felemelés szándéka az egykori ásató bizottság tagjai közül benne lehetett a legerősebb. Zoltai pedig, akinek ugyan volt a saját feltárásáról szakszerű ásatási dokumentációja, átláthatta, hogy ez a helyszín több ennél, amelynek a fénykép konkrétsága által az emlékezet helyeként való megjelölése a történelmi múlt részévé válásához ezúttal talán szükségszerűbb, mint az ő rajzai. 

 

Pierre Nora a mottóban idézett gondolata azzal a fordulattal végződik, hogy a fentiek igazsága mellett az emlékezethelyek „csak az átalakulásra való képességük, jelentéskörük állandó felélesztése és elágazásainak előre láthatatlan bokrosodása révén élnek”. A képben rejlő történet újbóli elmesélésével talán sikerült kissé feléleszteni annak a debreceni múzeumügy szempontjából el nem hanyagolható fontosságú jelentését. 

 

Felhasznált irodalom

– Asztalos Dezső – Lakner Lajos – Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör, Debrecen, 2005. 

– Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között – A helyek problematikája, in uő., Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok, Budapest, 2010. 13–33. 

– Sőregi János: Zoltai Lajos élete és működése 1861–1939. A debreceni múzeumi gondolat története, Debrecen, 1942. 

– Szabó Károly: Debrecen méhészete, Agrártörténeti Szemle, 1979/3-4. 405–407.

– Zoltai Lajos: Ásatások a halápi pusztán, in uő.: Debreczen sz. kir. város múzeumának régészeti ásatásai 1905-ben, Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907/3-4. 182–189.

– Zoltai Lajos: Ásatások a hajdúsámsoni majorsági földön, in uő.: Jelentés a Debreczeni Városi Múzeum 1906. évi régészeti ásatásairól, Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1907/1. 36–39.

– Zoltai Lajos: Debreczen szab. kir. város múzeuma. Az első tíz esztendő, Archaeologiai Értesítő, 1915/1-2. 129.

– Régészeti kutatások a Halápon, Debreczen, 1901. július 18. 

– Jósa András: Régészeti kirándulás a Halápra, Debreczen, 1901. július 19.

 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2021
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu