HU EN
FőoldalKéptörténetek a Fotótárból – Szalkayék, a társadalom orvosai

Képtörténetek a Fotótárból – Szalkayék, a társadalom orvosai

Szöveg: Szabó Anna Viola

Képek: Ismeretlen fényképészek (Déri Múzeum Fotótára, MGy. 215-216P) és Szerdahelyi Mór (családi album, magántulajdon)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

 

 

A fénykép, amely az alábbi írást inspirálta, a Fotótár különgyűjteményében, Mezey Lajos biharnagybajomi gyógyszerész hagyatékában található. A házilag kartonra ragasztott fotólapon egy szép fiatal hölgy profilja látható, a századelőre jellemző, magas nyakú, sonkaujjú blúzban, lazán feltűzött konttyal – tucat kép a korból. A képszélre írt szignó szerint azonban a fiatal nő nem lehet egy a tucatból, hiszen doktor, mégpedig a kép készültének ideje alapján feltehetően a magyar egyetemen végzett első doktornők egyike: dr. Szalkay Melitta (1882–1919). A portré a hagyatékban párosítható azzal a szintén 1905 körül készült családi képpel, amely a doktornőt szüleivel és testvéreivel ábrázolja, illetve a családi albumban megtalálható az édesapa, dr. Szalkay Gyula (1843–1919) ifjabb kori képe is. Rövid kutatás után kiderült, hogy Mezey gyógyszerész természettudományos érdeklődése révén kerülhetett kapcsolatba Szalkayval: mindketten ötven évig voltak tagjai a Természettudományi Társulatnak, talán annak ülésein találkoztak, s a családi képek ajándékozása révén feltételezhető, hogy mélyebb barátság is szövődött köztük. Melittáról, orvossá válásáról akarván írni, meg nem kerülhető az édesapa személye, aki mindkét képén jókedélyű, joviális úrnak tűnik, pályáját végigkövetve azonban e kedély mögött egy elveihez szigorúan ragaszkodó, tudatosan építkező, küldetéses, filantróp és idealista polgár útja rajzolódik ki, aki életelveit gyermekeinek is átadta, nevelésükben következetesen érvényesítette és nyilvánvalóan számon is kérte. A négy Szalkay gyerek pályájának a társadalom jobbítása érdekében kitűzött irányát minden bizonnyal édesapjuk határozta meg. Bármelyikük eredményeit is említik később a lapok, még évekkel apjuk halála után sem mulasztják el hozzátenni, hogy a köztiszteletben álló tanár gyermekéről van szó. 

Az alábbiakban, minden fotó- és helytörténeti vonatkozás nélkül, egy család életrajza olvasható, tényszerűen és önmagában, de nem önmagáért valóan: a magyar egészségügy napjára, ünneplés- és reménykedésképpen.

 

 

Szalkay Gyula 1843-ban született a bácskai Újverbászon, német eredetű, evengelikus tanítócsaládban. Születési neve Schmidt volt, csak 1869-ben vette fel, testvéreivel együtt, édesanyja leánykori nevét. A budapesti evangelikus gimnáziumban tanult, mellette elvégezte a Hangászegyesületi Zenede énektanszakát is (később a pestbudai Dalárdában énekelt), majd a Műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet, de már tanulmányai közben, 1864-től néptanítónak állt. 1866-tól tanított az őrvidéki Felsőlövő evangelikus, német nyelvű reálgimnáziumában, ott jelent meg a következő évben első állattani publikációja, amelyet számtalan hasonló követ majd, s élete végéig lobogó agilitása egyik első megnyilvánulásaként 1868-ban ott alakította meg a Vasmegyei tanítóegyletet. Ugyanekkor tanári vizsgát tett természettanból és mennyiségtanból, amelynek révén 1870-ben kinevezték a temesvári főreáltanoda ideiglenes, majd 1873-ban rendes tanárává. Számtant, mértant, mennyiségtant és természettant tanított. 1873-ban első alelnöke lett az indítványára megalakult Délmagyarországi Természettudományi Társulatnak, s szerkesztője a társulat negyedévi közlönyének, amelyben rendszeresen publikált is: a meteorológia, a cseppkőbarlangok, a lepkék és a filoxéravész egyaránt foglalkoztatták. Gyakran tett tancélú külföldi utazásokat, hogy a különböző természettudományi egyesületek munkájáról, gyűjteményeiről, kongresszusairól vagy éppen az ipari és technikai kiállításokról, példát állítva, szóban vagy írásban beszámolhasson. Ausztriába, Németországba és Svájcba visszatérően járt, de megfordult Londonban, Párizsban és egy ízben Kréta szigetén is: egy idő után már nem magánszorgalomból, hanem hívásra, a különböző társulatok dísztagjaként utazott. Később turistaegyleteknek, így a Kárpátegyletnek is tagja lesz, s kirándulásai sohasem maradnak tudományos haszon nélkül. 

1874-ben kiegészítő tankönyvet írt a középiskolák számára a méterrendszerről, 1879-ben pedig A képzetes szám mennyiségtani fejtegetése cím alatt szakértekezést adott ki, amelyért elnyerte a budapesti egyetemen a bölcsészdoktori címet. Dr. Szalkay az 1880-as évekre már a temesvári képviselőtestületnek és a tisztviselőegyesületnek is választmányi tagja, tisztelt, megbecsült és közkedvelt polgár, 1883-ban mégis távozik a városból: saját kérésére áthelyezik a budapesti II. kerületi főreáliskolához (a mai Toldy Ferenc Gimnáziumba). Az ok talán cseperedő gyermekeinek taníttatása lehetett. Házasságot még 1872-ben kötött, a Temesváron megismert Vaszits Izabellával (1846–1929), akitől négy gyermeke született, három lány és egy fiú: Elvira 1873-ban, Izabella 1874-ben, Melitta 1882-ben, s végül, már Budapesten, 1887-ben Sándor. A két nagyobb leánynak a négy elemi elvégzése után ekkor kellett tovább lépnie: a tanár úr talán modern pedagógiai elképzeléseit szerette volna a lányok taníttatásával példázni. Temesváron ő volt a Fröbel-egyesület titkára, így valószínű, hogy lányai óvodába is jártak: nem a gyermekmegőrzés szüksége, de a szakszerű, szabad játék és mozgás-alapú nevelés végett, arra is utalva, hogy mit gondolhatott a tanár úr az emancipációról. A lányok alsó fokú iskolázása régen kötelező már ekkor, polgáriba is illik járni néhány évig, a 16 éves kor utáni iskolába járás, netán önálló pályaválasztás azonban a munkára magánéleti okok miatt rászorulók mellett elsősorban az intelligens középrétegek, az értelmiség lányaira jellemző. Szalkay Gyula számára sem lehetett kérdés a tanulás szükségessége, akár fiúnak, akár lánynak születik az ember.

A fővárosba költözve, a gimnázium elhelyezkedéséből adódóan, Budán, a Vízivárosban rendezik be életüket. A lányok ide járnak a II. kerületi, kereskedelmi tanfolyammal is bíró polgári leányiskolába, Sándor a katolikus főgimnáziumba; itt tanulnak a Budai Zeneakadémián mindannyian zongorázni, Izabella és Sándor énekelni, s a fiú gordonkázni is; a zeneiskolának apjuk választmányi tagja. A zene fontos része az életüknek: végzettsége okán a gimnáziumban Szalkayra bízzák a „műének” tanítását és a dalkör vezetését, Izabella gyakran énekel zongorakísérettel társas estélyeken, ünnepélyeken, felolvasásokon, asszony korában is, Sándor szívesen kamarazenél, később, rendőrtisztviselőként pedig szimfonikus zenekart alapít a testület tagjaiból, s miután nagybőgősből hiány van, felnőtt fejjel beiratkozik a Nemzeti Zenedébe, hogy bőgőn is megtanuljon játszani. A lassan kisasszonnyá váló lányok kizárólag a budai, sőt inkább a kerületi társasági életben vesznek részt, bár szinte csak zártkörű vagy jótékony célú eseményekre járnak: polgári kör művészestjére, iskolaegyleti estélyre, dalárdai mulatságra, zeneakadémiai táncestélyre, szegény iparostanulók megsegítéséért vagy a budai mentőállomásért rendezett bálra; tagjai is budai egyesületeknek, s nem véletlenül a turista- és tornaegyletnek lesznek. 

Dr. Szalkay Gyula karrierje a fővárosba kerülve kezd igazán szárnyalni, de nem tanárként, bár hivatását lelkiismeretesen és nagy elhivatottsággal, diákjaitól szeretve gyakorolja egész életében, hanem egyéb szenvedélyei révén. Az akkor igen modernnek számító állatvédelmi eszme jegyében, megtelepülése után szinte azonnal csatlakozik a Herman Ottó vezetésével frissen alakult Állatvédő Egyesülethez, ahol fokozatosan átveszi az irányítást, öt év múlva már ő az egyesület igazgató-főtitkára. Széles körű agitációs munkájával nagy létszámú tagságot és magas rangú támogatókat toboroz, akiket alapítványtételekre is rábeszél, ezekből pályadíjas iskolai versenyeket hirdet a legjobb, a témában született írásért. Bejelentőrendszert épít ki és az állatkínzókat a rendőrséget bevonva szigorúan bírságoltatja, az állataikat kímélő cselédeknek, sportolóknak, kocsisoknak kitüntetéseket, pénzjutalmakat oszt; fellép a viviszekció és a kábítás nélkül dolgozó vágóhidak, az állatkertek és a cirkuszok ellen, szervezi a madarak téli etetését. Az állatok őre címmel folyóiratot indít és szerkeszt, valamint könyvsorozatot ad ki, a munkába családtagjait is bevonva: az egyik „állatvédelmi regényt” Elvira lánya fordítja. Kapcsolatba lép az összes európai állatvédő szervezettel Torinótól Koppenhágáig, egyesületi lapjaikban publikál, velük rendszeres és kölcsönös vendégelőadásokat szervez, ő maga e minőségében járja ismét Európát. Élete végén ő az Állatvédők Világszövetségének elnöke. 

1885-ben beszél először egy ismeretterjesztő előadáson (a népszerű felolvasásokat rendező társulatnak is választmányi tagja) a vegetarianizmusról, amelyet a vegetáre szóból eredőnek magyaráz, s így az nem növényevőt, hanem vidám, élénk, vagyis teljesen egészséges embert jelent. E szerint a vegetarianizmus lényege nem a hústól és a szeszes italoktól való tartózkodás, hanem a mértékletesség mindenben, s a friss levegő, hideg víz, napfény erejének használata az egészség fenntartásában. E gondolatból ered tevékenységi körének két másik nagy területe, a hidegvízkúrára alapozott gyógymód propagálására létrehozott Országos Magyar Kneipp Egyesület (melynek szintén lapot adott ki, az egyesület titkára előbb fia, majd orvos veje volt) illetve az Országos Alkoholellenes Egyesület, „melynek fő célja a pálinkapestis ellen való működés”. Mindkét ügy érdekében megragadta a legkisebb lehetőséget is az agitációra, nyugdíjas éveiben, 1908 után, havonta olykor 28 előadást is tartott az ország különböző szögleteben, munkások, tanonciskolások, elemisták s a szüleik számára. „Ma is fiatalos frisseségben és örökös dologtevésben jár-kél és fárad önzetlenül a romlásra hajló társadalom humánus javítása érdekében” – írták róla halála évében. 

Legidősebb lánya, Elvira – a családi képen cvikkert viselő hölgy – az első az idővel szinte családi iskolává váló Batthyány utcai polgáriban – nemcsak testvérei, de unokahúgai is ide járnak majd. A négy évfolyam alatt végig kitűnő tanuló, nemcsak a rendes tárgyakból, de a külön tanfolyamon tanult francia nyelvből is, tanulmányai végén pedig jutalomdíjat nyer a magyar nyelv és hazai történet tanulásában kifejtett kiváló szorgalmáért. Ezután, a lányok számára ekkor nyitva álló legmagasabb szintű képzési lehetőség után indulva, minden bizonnyal saját érdeklődését, de apja intencióit is követve, a Zirzen-intézet, vagyis a II. kerületi Állami Tanítónőképző diákja lesz, ahol 1892-ben elemi iskolai tanítónői és nevelőnői képesítést nyer (bár később képesített polgári iskolai tanítónőként dolgozik, tehát legalábbis vizsgát kellett tennie a felsőbb képző tárgyaiból). Ez év őszén meghívásra – nem kizárt, hogy apja kapcsolatai révén – Londonba utazik, ahol pedagógiai és nyelvi gyakorlat szerzése végett egy évig, majd Párizsban szintén egy évig tanít. Az, hogy egy fiatal nő egyedül járja a világot és önálló szellemi munkája révén idegen nyelvi közegben is megáll a lábán, a korban nálunk még szokatlan magabiztosságra és céltudatosságra vall. (Elvira később, az 1928-as Kossuth-zarándoklat tagjaként Amerikába is eljutott.) Miután hazatér, 1894 őszétől Pozsonyban kap állást, a következő évben Temesvárra nevezik ki a felsőbb leányiskola segédtanítónőjévé, 1896-ban pedig visszakerül a fővárosba: előbb az I. kerületi polgáriban, majd a II. kerületi „családi iskolában” lesz az angol és francia nyelv oktatója, később németet, magyart és földrajzot is tanít – innen is vonul majd 1934-ben, igazgatóhelyettesként nyugdíjba. Elvira 1903-ban, 30 éves korában férjhez ment ugyan, gesztesi és balajti Balajthy Kálmán pénzügyminiszteri számellenőrhöz – az esküvői ebéd, mint az apa által rendezett demonstratívan „alkoholmentes lakodalom”, külön cikket érdemelt a lapokban – ám férje három év múlva váratlanul meghalt. Életének azonban akkor már megvolt a saját medre, amely biztonságot tudott nyújtani a számára, volt hivatása, amelyben kiteljesedhetett. Nem is választott többet társat magának, 1959-ben bekövetkezett haláláig egyedül élt; húga gyermekeit és unokáit segítette. 

 

 

Egy évvel fiatalabb húga, Izabella – a családi képen bal szélen – hasonló pályát futott be, amennyiben tanulmányait az ismert polgáriban végezte, szintén kitűnően, majd ő is tanítónőképzőbe járt, 1893-ban nyert elemi és polgári iskolai tanítónői oklevelet, ám valamiért hosszan nem kapott állást, első helyére, a galgóci polgári leányiskolába 1898-ban nevezik ki, ahol történelmet, földrajzot, természetrajzot, németet és tornát tanít. Egy év múlva ő is visszakerül a fővárosba, 1931-ben bekövetkezett haláláig az újpesti polgári leányiskola tanítónője. 1900-ban férjhez megy nagycsepcsényi és muthnai dr. Vladár József orvoshoz, a következő évben kislányuk születik. Izabellát azonban a családanyaság immár nem tartja vissza munkájától, nem gondolja sem ő, sem férje, s legkevésbé az édesapja, hogy fel kéne adnia a hivatását, pusztán azért, mert férjhez ment. Számára, számukra a tanulás már nem afféle tartalék védelem, amely segít az önálló életfenntartásban, ha a házasság nem sikerülne – bár ilyen szerepe sem elhanyagolható, mint azt Elvira esete is mutatja – hanem a női autonómia, a szabad akarat és önkifejezés megnyilvánulása. A tanítói hivatás számukra ugyanakkor a tudás átadását, az emberiség nevelését jelentette, minden patetikus felhang nélkül, apjuktól látott természetességgel, ahogy „a jótett magában a tettben nyeri jutalmát”. Izabella férje, a zongorázó, zenét szerző, bicikliző, sportoló fogorvos, a Szent Erzsébet kórház főorvosa, valamint a munkásbiztosító, a postai betegsegélyző és Pest megye közellátási orvosa, aki a háború alatt ingyenesen vállalta a sebesültek szájsebészeti kezelését, hosszú harctéri szolgálata alatt szerzett betegségébe 1921-ben, ötvenévesen belehalt. Izabellát nemcsak felserdült Márta lányával, de a 15 évvel utána, meglepetésként született, akkor hat éves Kamillával hagyta magára: az asszonynak nincs ideje a búslakodásra. Édesapjától, férjétől annak tudását örökölte, hogy az elégedett, mert értelmes és hasznos élet a másokon való segítésben nyeri zálogát. Fiatalasszony korától jótékonykodik: védnöknője a téli nyomor ellen létesített kerületi népkonyhának, tagja az Országos Anya- és Csecsemővédő Egyesületnek, gyűjt a vakok javára, bálozik a tüdőszanatóriumért – még ha mindennek társadalmi hasznossága meglehetősen kétséges is. Az 1904-ben alakult Feministák Egyesülete nem véletlenül határolta el magát az úriasszonyok lételemét jelentő, de az esetek többségében csupán saját megnyugtatásukra szolgáló jótékony akcióktól: ők inkább a megelőzésért igyekeztek dolgozni, nem pusztán a sebet borogatni. Alapvetően egyetérthetett ezzel Elvira is, hiszen apja halála után átveszi feladatait az állatvédelem ügyeinek intézésében. Az ő életének is fontos része lesz e magára vállalt kötelesség: nemcsak a Vivisectio-ellenes Egyesületnek, de a Magyar Teozófai Társaság Állatcsoportjának is vezetője, s olyan gyakorlati problémák megoldásával foglalkozik, mint a kóbor kutyák menházának létrehozása, a madarak téli védelme, a fecskék pusztulásának megelőzése. 1927 nyarán ő képviseli Magyarországot a Londonban rendezett nemzetközi állatvédő kongresszuson, ahol előadást tart arról, hogyan nevelik a magyar gyermekeket az állatvédelemre óvodától egyetemig. Londoni útja után nem tér azonnal haza, hanem jótékony intézeteket keres fel, így heteket tölt a francia tengerparton egy csontbeteg gyermekeket gyógyító magyar szanatóriumban. Az útra Márta lánya is elkíséri (a családi képen ő a kislány), aki ekkor már, a fentiektől nyilván nem függetlenül, okleveles tornatanárnő és gyógytornász. Anyja halálakor ő veszi magához és taníttatja kiskorú húgát, aki pedig majd ápolónői képesítést szerez. 

Mielőtt a sorban most következő Melittára rátérnénk, lássuk gyorsan, miként alakult a legkisebb Szalkay gyerek, Sándor sorsa. A családi képen is látható fiatalember 1905-ben érettségizik, majd a Kereskedelmi Akadémiára jár két évig, hogy közgazdaságtant, jogot, gazdaságföldrajzot, könyvvitelt, német–francia–angol levelezést és egyéb hasznos tudományokat tanuljon. Ezután joghallgató lesz, 1912-ben doktorál, majd a rendőrséghez kerül, ahol fokozatosan lépked feljebb a ranglétrán, tíz év alatt díjnokból rendőrtanácsos lesz, s 1921-ben kinevezik az erkölcsrendészet kapitányává, amely feladatnak az elesettek iránti részvéttel felel meg. E tíz év alatt valamikor megnősül és el is válik. 1922-ben baleset éri, lakásában gázmérgezést kap, s a tüdeje felmondja a szolgálatot: 36 évesen meghal. Az ő élete is magában rejtette egy apja eszméi által inspirált élet ígéretét, egy a szerencsétlenek és védtelenek megsegítésére alapozott életét, de nem tudható, hogy pályaválasztása mennyiben volt a sajátja. A kereskedelmi, esetleg utazásokat lehetővé tévő szakma tanulásával a saját vágyait követte-e, vagy az apja gondolta úgy, hogy praktikus lenne valami gyakorlatilag hasznosítható dolgot tanulnia? Az első választásból nem feltétlenül következő jogi tanulmányok, a rendőrségi karrierrel, a végül elért erkölcsrendőri pozícióval, éppígy lehettek egy tudatosan felépített életút állomásai, csak az a kérdés, hogy ez az ő álma volt-e vagy az apjáé? A róla szóló emlékezés mindenesetre azt sugallja, hogy lelkialkata talán túlságosan is érzékeny volt egy ilyen munkához, mintha a zene, a művészet számára fontosabb lett volna, ő sokkal inkább abban lelte volna fel önmagát, de legalábbis azáltal nyert volna vigaszt. 

Mindennek azonban még előtte vagyunk, amikor Szalkay Melitta, a polgáriból kikerülve – ahol korántsem teljesít kitűnő nővéreihez hasonlóan, szorgalma is csak a negyedik osztályra ébred fel – immár nem a tanítóképző, hanem a gimnázium, mégpedig az első magyar, az Országos Nőképző Egyesület által éppen ekkor, 1896 őszén indított leánygimnázium felé veszi az irányt. Melitta számára már szabad az út a felsőoktatásba is, bölcsésznek vagy orvosnak tanulhat, ehhez azonban érettségit kell tennie. A leánygimnáziumban még mindig közepes a teljesítménye, így két év után a 7. és 8. osztály anyagát már magántanulóként sajátítja el, hogy a nagy feladatnak megfelelhessen. 1900 tavaszán, az első maturáló leányévfolyam ötven más tagja közt, a Barcsay utcai fiúgimnáziumban, jól éretten leteszi a vizsgát. Az év őszén pedig, 18 évesen, beiratkozik a budapesti tudományegyetem orvosi fakultására. Az ekkor már öt éve – tanulmányaikat külföldi egyetemeken kezdő vagy magánérettségit tett – nőhallgatókat is képző orvosi karon ebben az évben diplomázik az első doktornő, aki rögtön klinikai állást is kap. 

Az 1900/1901-es tanévet a már korábban oda járókkal együtt, 22 orvostanhallgatónő kezdi meg; Melitta évfolyamában kilencen vannak, hatan jutnak el az ötödévig, végül ketten doktorálnak. Egyetemi tanulmányait már sokkal lelkesebben végzi, harmadéves korában, nagy kitüntetésként, az egyetlen leányként az összes orvosi tanszéken, díjazatlan demonstrátori alkalmazást nyer a Thanhoffer Lajos vezette anatómiai intézetben. Amikor 1906 márciusában doktorrá avatják, mint „az orvosi fakultás egyik legszorgalmasabb és legtehetségesebb nőhallgatóját” említik az erről külön híradásban megemlékező lapok. Először a pécsi közkórházban kap másodorvosi állást, de egy év után visszatér a fővárosba, ismét vizsgát tesz az egyetemen, s megszerzi az iskolaorvosi és egészségtantanári képesítést – így ő is, végső soron, tanár lesz: ettől kezdve két helyen, az Üteg utcai és a Szent László téri polgári leányiskolában oktat egészségtant heti 4-4 órában. Emellett általános orvosi magánpraxist kezd sógorával közös rendelőben a Lánchíd utca 2 szám alatt – szüleivel, Vladárékkal itt egy fedél alatt is laknak – s hamar közkedveltté lesz a betegek körében. Természetesen ő is dolgozik a fővárosi munkásbiztosító pénztárak orvosaként, és sebészi álmait sem adja fel, legalábbis tagja lesz a Magyar Sebésztársaságnak, ezt azonban majd csak a háború alatt lesz módja gyakorolni, amikor „megbízható segédként” részt vehet a sebesültek kórházi műtéteinél. Ebbéli munkálkodásáért már 1915 decemberében megkapja a Vöröskereszt hadiékítményes II. osztályú díszjelvényét. És ez az utolsó hír, amit róla hallunk, mert 1919 áprilisában, talán a spanyolnátha szövődményei által okozott „hosszas szenvedés után”, 37 éves korában, pályája kiteljesedése előtt meghal. 

Az összegyűjtött adatokból nem rajzolódik ki Szalkay Melitta arcképe, sem jelleme, szándékai és vágyai, nem derül ki, hogy hivatásában megtalálta-e azt, amit keresett, s ettől boldog volt-e, kitöltötte-e a feladat az életét annyira, hogy nem érezte a család hiányát, s vajon ez tudatos döntés eredménye volt-e. Abban, hogy nem lett feleség és anya, mindkét lehetőség benne rejlik, hiszen munkavállaló nőként az önérvényesítés feladata sokkal nagyobb terhet rótt rá, mint férfi kollégáira – ez is magyarázhatja a magánpraxis választását a kórházi pozícióharc helyett – miközben orvosi kötelességének maximális ellátása is egész embert kívánt. Melitta szép lány volt, a mulatságtól, bálozástól sem tartóztatta meg magát, udvarlói is lehettek, s talán akadt volna, akit nem riaszt a női princípiummal ellenkező hivatástudata – döntéseinek háttere nem látszik. Csak annyi, hogy tette a dolgát, megállta a helyét, segített annak, aki rászorult – úgy, ahogy otthon tanulta. 

Szalkay Gyula összetörik, belebetegszik legkisebb lánya, reménysége elveszítésébe, legyengül és egy tüdőgyulladás az év végén a halálát okozza; veje, majd fia korai halálát már nem kell megérnie. A Szalkay névnek ugyan igen, de eszméinek nem szakadt magva: ma is élő déd- és ükunokái megörökölték a testek és lelkek gyógyítására való elhivatottságot, a soha nem lankadó hitet a jobb sorsra méltó emberiségben – ahogy a Melitta nevet is tovább örökítik. Ők talán nálam jobban, mert sokkal személyesebben tudták volna elmesélni ezt a történetet. 

 

(A leszármazottakkal többszöri próbálkozás után sem sikerült kapcsolatba lépnem, remélem azonban, a közöltek a családi emlékezetnek sem mondanak ellent.)

 

Felhasznált források

- A korabeli napilapok (Pesti Hírlap, Pesti Napló, Budai Napló, Magyar Hírlap, Az Ujság, Világ), heti- és havilapok (Orvosi Hetilap, Budapesti / Fővárosi Közlöny) hírei és címjegyzékek, iskolai értesítők, gyászjelentések adatai

- Bruckner Éva: Az első magyar orvosnők nyomában. Polgári Szemle, 2019/1-3, 381–398. 

DOI: 10.24307/psz.2019.0924

 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2021
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu