HU EN
FőoldalHistoria Naturalis Museologica – Nyírfakéreg

Historia Naturalis Museologica – Nyírfakéreg

A VI. 2015. 63. leltári számon nyilvántartott természeti tárgy – egy kis darab nyírfakéreg – a Déri Múzeum Nagyerdő c. kiállítási egységében látható. Az alig 10 centiméter hosszú kéregdarab egy Debrecen környékén honos bibircses nyír törzsének alsó részéről származik. Az állandó tárlaton csupán egyszerű demonstrációs szerep jut ennek a nem túl látványos, szakmai berkekben cortex betulae (lat.) néven ismert naturália-képződménynek. A fehér, illetve részben szürke és fekete színű faminta a természettudományi kiállításon egyszerre utal a Dél-Nyírség földrajzi kistáj délnyugati peremén elhelyezkedő erdőség napjainkban is előforduló ritka, erdészetileg azonban nem túl sokra tartott fájára, s természetesen Magyarország második legnagyobb homokvidékeként számontartott Nyírség (Betuletum) magyar és latin elnevezésére.

A közönséges vagy bibircses nyír (Betula pendula Roth) Magyarországon őshonos faj, igaz,  elterjedése nem túl jelentős. Az őszi hónapokban aranysárga lombozatú és fiatal korukban még vakítóan fehér törzsű faegyedek kontinensünkön az északi (boreális) vidékeken alkotnak nagyobb állományokat, az Urálon túl pedig főleg Szibériában jellemzőek a tájra a nyíresek kiterjedt, messze elnyúló ritkás ligetei. A hideget és a téli fagyokat kiválóan tűrő faj areáját (elterjedési területét) a források euroszibériainak írják le.

Hazánkban a hűvösebb és csapadékban gazdagabb középhegységi, dombvidéki térségeken terjedt el, ugyanakkor a mocsaras, lápos, ingoványos, illetve a felszínalatti vizekben bővelkedő, magas talajvíznívójú alföldi területeken is rendre találkozhatunk nyírligetekkel, sokszor mint a homoki tölgyesek kísérői. Hasonlóan az égerhez és fűzhöz, ez a fásszárú növény is pára- és vízkedvelő faj. Nyirkos és nedves élőhelyeit különösen a savanyú, mészszegény talajkörnyezetben kereshetjük, bár máshol is megjelenhetnek. Mivel a nyírnek különösen nagy a fényigénye, zárt állományokban csak ritkán fordul elő. Pionír jellegénél fogva a taxonnak fontos szerep jut a mesterségesen kialakított írtások, antropogén eredetű bolygatások és erodált erdei tisztások növénytársulásaiban, szukcessziós folyamataiban.

 

 

Debrecen környékén régebben Haláp környékén voltak ismertek nagyobb nyíresek, amelyek sokáig  északias hangulatot kölcsönöztek a homokbuckákkal tarkított dimbes-dombos tájnak. Rapaics Rajmund (1885–1954) botanikus, a pallagi Gazdasági Akadémia tanára a 20. század második évtizedének elején kereste fel a megyeszékhelytől keletre elterülő nyírláp-vidéket, ahol valósággal elbűvölte őt a buckaközi vegetáció korabeli gazdagsága, s az ott látott ősi nyírligetek még érintetlen szépsége. Könyvében lelkendezve számolt be a Halápon talált különleges természetvilágról: Csodálatos, szinte hihetetlen egy ilyen láp hatása arra a természetkutatóra, aki az Alföldnek csak a szárazabb vidékeit ismeri, a Nyírséget pedig még nem látta. Amint belépünk a nyírfaligetbe, egyszerre más világban érezzük magunkat, vagy pedig mintha nem is az Alföldön lennénk, hanem északra a Kárpátoktól, a sziléziai síkon. A nyírfák, Betula pendula és pubescens, ragyogó fehér törzsükkel és lebbenő leveleikkel, romantikus koronájukkal egészen új élvezetet adnak a puszták egyhangúságában elfáradt szemnek.

A maximum 80–100 éves kort és legföljebb 25–27 méteres magasságot elérő közepes termetű, viszont feltűnően gyors növekedésű fa habitusképe egyedi képet mutat. A törzs – fiatalabb korban és a nem megfelelő adottságú élőhelyeken – helyenként ferde, görbe, csavarodott. Koronája ritka, ezért csak minimális árnyékot ad, és a heves esőktől sem védi a törzs körül elhelyezkedő élőhelyek organizmusait. Magányosan, kisebb csoportokban és ligetszerűen egyaránt előfordul. A betulintól (egy triterpén-vegyülettől) fehér törzs külső megjelenése nehezen összetéveszthető a többi hazai állományalkotó fafajéval, bár a Betula nemzetségen belül azért még a botanikában otthonosan mozgó szakemberek számára is adódhatnak determinálási nehézségek. S bár elsőre talán úgy gondolhatnánk, hogy a 'bibircses' kifejezést a nyírfakéreg felszínének minőségi megjelölésére használják a dendrológusok, igazából a faj nevében szereplő jelző a fiatal növények felálló hajtásainak mirigydudoraira utal, amelyek a fa viaszkiválasztásában játszanak fontos szerepet. A kezdetben még fehér és jórészt sima törzs idősebb korban mind sötétebb tónusú lesz, továbbá a talajfelszínhez közelebb eső alsó részeken a sötétszürkére változó ritidoma durván megrepedezik. A nyír, illetve annak kérge egyfajta bioindikátorként is ismert, hiszen az atmoszféra legalsó rétegével érintkezve, érzékenyen reagál a légszennyezettségre. A fa külső és belső tulajdonságainak finom módosulásaiból a kutatók következtetéseket tudnak levonni a levegő összetételében végbemenő tér- és időbeli változásokról.   

Az egyébiránt hajlékony és rugalmas faanyag xilotomiai, erdőműszaki paraméterei általában annál jobbak, minél északabbra helyezkedik el a nyírfa termőhelye. Dél felé haladva fokozatos minőségi romlás figyelhető meg a törzs makroszkópos szerkezetében. Mindezek ellenére nemcsak az északi népek életében játszott fontos gazdasági szerepet a nyírfa – amelynek szinte minden részét felhasználták valamilyen formában a régi időkben – hanem Magyarországon is sokfelé, így természetesen Debrecen vidékén is sokoldalúan hasznosították. A növényhez hazánkban is számos érdekes néphagyomány kötődik, melyek ápolása és bemutatása az etnográfia feladata. Bár nem tisztem, röviden mégis illik szólnom a nyír felhasználásának néhány érdekesebb népies módjáról. Az egyik legkülönlegesebb erdei tevékenység az idősebb, termetesebb nyírfák megcsapolása volt. Ennek lényege, hogy a nyíri emberek – miként Amazóniában a kaucsukot – a megvágott, illetve megfúrt törzsekből kicsorgó levet (a nyírfavizet) gyűjtőtékákban felfogták. Az édes folyadékot elsősorban hűsítő italként fogyasztották. Bőséges hozam esetén arra is jutott a nedűből, hogy kereskedjenek vele. Egyes források szerint a régi idők debreceni vásárain cseberszámra árusították a magas cukortartalmú üdítőitalt. A gyomorbántalomban szenvedő betegek különös előszeretettel itták a nyírfavizet, amitől enyhülést reméltek kínjaikra. Horhi Méliusz Péter, a botanizáló debreceni református püspök Herbarium... c. 1578-ban megjelent művében a meleg természetű, nedves nyírfa gyógyhatásairól így írt könyve 17. fólióján: Az Nyirfa vizét ha Tavasszal vészed, és iszod, igen jó kő ellen, és Sárgaság ellen vízben főzd az levelét azt id meg. Majd így folytatta: Az Nyirfa succussa és vize, á szay rothadassát gyogyittya.A gyengébbik nem szépségükre hiúbb képviselői múló női vonzerejük fenntartása érdekében fogyasztották a nyírerdők cseppfolyós halmazállapotú ajándékát, mert úgy tartották, hogy a favíz megvédi őket a szeplősödéstől. Volt, ahol speciális eljárással pezsgőt is gyártottak a nyírfavízből, igaz, nem champagne-minőségben. A fa ágaiból, csüngő gallyaiból seprűket, gereblyéket készítettek, a xilofág rovarok (pl. nyírfa kéregszú, illetve nyír üvegszárnyú lepkék lárvái) kártevéseitől mentes egészséges törzsből pedig bútorok szerkezeti elemeit és székeket állítottak elő a fával dolgozó mesteremberek. Az asztalosok, ácsok számára az is létfontosságú volt, hogy a megmunkálandó faanyag ne legyen fertőzött különböző törzskorhasztó gombák, pl. nyírtapló (Piptoporus betulinus) által, mely rendszerint a sérült fák sebzésein keresztül támadja meg a pusztulásra ítélt gazdanövényt. Eurázsia északi tájain a Betula vékony, gyűrűsen elváló kérgének papírszerű lapocskáit (bőrparáit) csónakok borításához használták fel, így próbálva a vízzel és az időjárás viszontagságaival szemben ellenállóbbá tenni járműveiket. A középkori Novgorod lakói leveleket írtak nyírfakéregre, máshol különféle szükségleti- és dísztárgyakat készítettek a fehér törzsű fa jellegzetes külső burkából. Többek között lábbelik, szőnyegek, kosarak, szalagok, szíjak, kötelek, dobozok, sziták kerültek ki a nyír faanyagát és kérgét feldolgozó kézműves műhelyekből. Újabban a nyírfa kérgének ipari felhasználása is jelentős. Betonba keverve például növekszik a kültéri burkoláshoz használt építőanyag fagytűrése, ezáltal télállósága.

 

                                                                                               Mező Szilveszter

                                                                                               biológia tanár, főmuzeológus

 

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

– BARTHA Dénes: Magyarország fa- és cserjefajai. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1999. 46–47. pp.

– BARTHA Dénes—TOBISCH Tamás (Összeállította): A bibircses nyír (Betula pendula). Az év fája 2001. Nyíregyháza, 2001. 1–8. pp.

– BÖRCSÖK Zoltán—ADAMIK Péter—PÁSZTORY Zoltán: Fakéreg hasznosítási lehetőségeinek áttekintése. Erdészettudományi Közlemények, 2019. 2. szám, 113–138. pp.

– HORHI MELIUS Péter: Herbarium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. Heltai Gáspárné műhelyében, Kolozsvár, 1578.

– KONKOLYNÉ GYURÓ Éva: A bibircses nyír kultúrtörténeti, kertészeti és táji vonatkozásai. Erdészeti Lapok, 2001. 9. szám, 265–267. pp.

– RAPAICS Raymund: A debreceni homokterület növényzeti viszonyai. Joerges Ágost özvegye és fia könyvnyomdája, Selmecbánya, 1916. 42 p.

 

További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu