Föld alatti Debrecen

A kiállított tárgyak a mindennapok emlékei, az egykor itt élt emberek viseletét rajzokon mutatjuk be. A rajzokon és a padlófestményen látható tárgyak Debrecenben és környékén kerültek elő, többségük a vitrinekben is megtekinthető.

A városi régészet

A városi feltárások a lakott területen kívüli ún. „zöldmezős” ásatásokhoz hasonlóan egy tervezett beruházást (építkezés, közműépítés) előznek meg. A városban azonban a feltárni kívánt területeken többnyire épületek állnak, közművek futnak, így nincs mód előzetes régészeti megfigyelésekre. A feltárást a bontás és az építés között kell végrehajtani. A városi régészet általában kis felületen zajlik és ezekből a „mozaikokból” kell összerakni a terület régmúltját.

Debrecenben az 1900-as évek elején zajló nagy építkezések során kerültek elő az első régészeti leletek. A múzeum akkori vezetője Zoltai Lajos csak tárgyakat tudott megmenteni, szakszerű feltárásra nem volt lehetősége. Ő figyelte meg először azt a debreceni sajátosságot, hogy a nagymértékű feltöltődés miatt a régészeti leletek a járószinthez képest akár 5 méter mélységből kerülnek elő. 1980-ban került sor a Nagytemplom helyén állt Szent András templom régészeti kutatására, ami tisztázta az Árpád-kori előzményekkel bíró templom építési szakaszait. 2003-tól több területen folyt megelőző régészeti feltárás. Az ásatások Debrecen múltjának eddig ismeretlen fejezeteire világítottak rá, meglévő ismereteinket többször pontosították, felülírták. Ezekből szeretnénk néhányat bemutatni.

1. Újkőkor, rézkor

Debrecen környékén az ember megtelepedésének eddig ismert legkorábbi régészeti emlékei az újkőkor középső időszakából (Kr. e. 5.400-5.000) származnak. Ekkor az alföldi vonaldíszes kultúra földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó népessége élt a Tócó mentén. A rézkorban (Kr.e. 4.500-2.700) az éghajlat hűvösebbre fordult, ami inkább az állattartásnak kedvezett. Ebben az időszakban kezdődött a fémművesség, a réz és az arany megmunkálásával. A rézkor korai időszakából származó temetőt tártak fel Debrecen Nyulas nevű városrészében, településük emlékei kerültek elő a belvárosban a Bethlen és a Hatvan utcán. A Kölcsey Központ területén az egykori Paptava iszapos feltöltése alatt került elő egy rézkori kút, ami azt mutatja, hogy a város kialakulásában meghatározó szerepet játszó tó ekkor még nem létezett.

1. Késő bronzkor

A bronzkor késői időszakában (Kr. e. 1.400-900) a Tisza-vidéken a Gáva-kultúra népessége élt. A Tiszántúl ekkor az Erdélyen át a Fekete-tengerig terjedő régészeti kultúra része volt. A korszak legjelentősebb bronziparát alakították ki, amely az ékszereken és fegyvereken kívül a mindennapi élethez szükséges használati tárgyakat (ár, balta, horog, fűrész, sarló) is nagy mennyiségben állította elő. A kultúra fémművességének emlékeit a földbe rejtett fémtárgyakból ismerjük. Debrecen környékén nagy számban élhettek ebben az időszakban, mivel a város körül közel hetven bronzkincs került eddig elő. A talajváltó földművelést és legeltető állattartást folytató népesség eleinte folyóparti településeken élt. Az egyre gyarapodó népesség új területeket is művelés alá fogott, így sűrű településhálózat jött létre. Késő bronzkori település nyomait tárták fel Debrecenben a Tócó és a Paptava partján, a Széchenyi és a Vág utcán. 

1. Szarmata kor

A Kr. u. 1. századtól az Alföldön a keletről beköltöző szarmata törzsek (jazigok, roxolánok, alánok) éltek. A Fekete-tenger vidékéről beköltözők falvai a 4. századra sűrűn benépesítették a Tiszántúlt. Beköltözésüktől kezdve folyamatosan hadban álltak a Római Birodalommal, gyakran törtek be Pannóniába. 

Szarmata település emlékei kerültek elő az egykori Paptava körül a Bethlen utcán és a Kölcsey Központ feltárásánál. A mai Széchenyi utca környékén volt a közösség temetője. 

A város mellett húzódik a népiesen Csörsz ároknak, vagy Ördög ároknak nevezett szarmata védmű, amely 320 körül készült el. A meginduló népvándorlás ellen védekezve – római mintára – árokból és töltésből álló többszörös sáncrendszer vették körbe szállásterületüket. A Vácnál kezdődő, Újfehértónál délre forduló és az Al-Dunáig terjedő kb. 1500 km hosszú védvonal kiépítéséhez kb. 15 millió m³ földet kellett megmozgatni. Az óriási munka ellenére területüket nem tudták megvédeni a keletről érkező új népekkel szemben.

1. Árpád-kor

Az Árpád-kori magyarság településhálózatát egymástól pár km-re lévő 1-2 tucat családot eltartó falvak alkották. A magyarság legkorábbi megtelepedésének régészeti emlékei a belvárosban a Széchenyi u. 24. szám alatt, a Debreceni Ítélőtábla építését megelőző régészeti feltárások során kerültek elő. A feltárt 10. századi leletanyagot tartalmazó földbe mélyített ház a debreceni városi régészet egyik szenzációja. A lelőhely emlékanyaga folyamatos megtelepedést mutat a 10. századtól egészen napjainkig.

A mai belvárosban az írásos források négy települést említenek: Debrecent, Szentlászlófalvát, Mesterfalvát és Tornát, vagy későbbi nevén Boldogasszonyfalvát. A homokos talajú, erdőkkel borított Nyírség és a földművelésre alkalmas, termékeny talajjal rendelkező Hajdúhát határán elhelyezkedő falvak fokozatosan összenőttek. 1300 körül a Paptava mellett alakult ki a mai napig meglévő központ a Szent András templommal. A kereskedelmi útvonalak találkozásánál fekvő terület birtokos családja ekkor már Debrecenről nevezi el magát és itt volt a több mint negyven faluból álló uradalom központja.

Késő középkor

Az 1300-as években a Debreceni család birtokossága alatt Debrecen külsőségekben és hivatalosan is város lett. 1310 körül a földesúri udvarházat átalakították, az árokkal körülvett megerősített várkastély lett a család új székhelye. Ekkor épült fel a mai belvárosban a Szent András-templom, a ferences rend kolostora, a Szent Erzsébetnek és a Mindenszenteknek szentelt kápolna. A Nagytemplom helyén állt, kb. 50 méter hosszú és 20 méter széles gótikus háromhajós csarnoktemplom a legnagyobb volt az Alföldön a 14. században. Területén 1980-ban és 2010-ben zajlottak feltárások. Ekkor kerültek elő egy 1200 körül épített kis templom maradványai, valamint a Szent András-templom többszöri átépítésének bizonyítékai.

A városias központú Debrecen 1361-ben kapta meg a mezővárosi rangot I. (Nagy) Lajos királytól. Kiváltságait a későbbi uralkodók és földesurak újabb adományokkal (vásártartás, vámmentesség, árumegállító jog) bővítették. A birtokosok mindig az ország legtehetősebb főurai (Debreceni, Hunyadi, enyingi Török család) esetleg uralkodói voltak (Zsigmond, Mátyás, I. (Szapolyai) János). Debrecen földrajzi fekvését és földesurainak várostámogató intézkedéseit kihasználva lett 1500 körül a Tiszántúl északi felének legnagyobb városa és gazdasági központja. A település képe azonban nem volt városias. A lakosság vályogból épített, szalmával, vagy náddal fedett házakban élt. A gyúlékony építőanyagok használata miatt a várost gyakran sújtották nagy kiterjedésű tűzvészek. Kőből és téglából csak a földesúri várkastély és az egyházi épületek készültek.

Kora újkor, újkor

A mohácsi csatavesztés után, 1541-ben az ország középső részét elfoglalta a török. Ekkor Debrecen három országrész (Királyi Magyarország, Hódoltság, Erdélyi Fejedelemség) határára került. A budai pasa mellett a város a magyar királynak és az erdélyi fejedelemnek is adózott, ennek ellenére többször kifosztották Habsburg katonák, vagy a töröknek szolgáló krími tatárok. 

1618-ban örökös nélkül meghalt enyingi Török István Debrecen utolsó birtokosa. A város így kikerült a földesúri hatalom alól, az erdélyi fejedelem birtoka lett. Az Erdély aranykorának nevezett időszakban Bethlen Gábor (1613–1629) és I. Rákóczi György (1630–1648) fejedelemsége alatt Debrecen is gyarapodott. Fejedelmi támogatással helyreállították a leégett András templomot és felépítették a különálló harangtornyot, a Verestornyot.

A növekvő népességű városnak nagyobb területre volt szüksége. A mai Széchenyi és Miklós utcák közötti rész az 1600-as évek elején még lakhatatlan és mocsaras volt. A lecsapolt és feltöltött városrészen 1638-ban nyitották meg a Kádas utcát. Az Arany János utca környékén zajló feltárások során előkerültek azok az árkok, amelyekkel levezették a vizet erről a területről.

A békés gyarapodás után Debrecen egyik legsötétebb időszaka következett. 1660 és 1692 között a közeli Várad (ma Nagyvárad, Románia) török kézen volt. Ez idő alatt a várost Habsburg, török és kuruc hadak is sarcolták, fosztogatták. A portyázások emlékei azok az ólomlövedékek, amelyek a leggyakoribb fémleletek ebből a korszakból. A szabad királyi városi címet már egy kifosztott, elszegényedett közösség kapta meg I. Lipót magyar királytól 1693. április 11-én.

D. Szabó László

A Déri Múzeum Régészeti Tárának tevékenységéről bővebben a honlapjukon tájékozódhatnak.