HU EN
FőoldalKiállításokA debreceni kézművesség

A debreceni kézművesség

A debreceni kézművesség
Istenfélő mesterek

A 14. században a számukban egyre gyarapodó kézműves iparosok nemcsak lakóhelyüket, hanem a környéket is ellátták termékeikkel. Érdekeik védelmében önálló, zárt testületekbe, céhekbe tömörültek. A gyapjúműves csapók céhe 1398-ban elsőként alakult meg a városban. A 15. század folyamán a szűcsök (1449), a szabók (1468), a mészárosok (1479), a kovácsok, kardcsiszárok és szíjgyártók (1486) szerveződtek céhbe. A 16–17. században kialakult tizenegy céh a 18. század elejére tizennégyre szaporodott, összesen harmincnégy féle mesterséggel.

A céhbe tömörült mesterségek közül a debreceni ötvösök és könyvkötők országosan híresek voltak. Több száz mesterembert egyesített magában a csizmadia, a magyar szabó, a szűcs, a tímár, a mészáros, a gubacsapó, a szűrszabó és a szappanos céh. A mindennapi életben nélkülözhetetlenek termékeik keresettek voltak, piackörzetük több napi járóföldre is kiterjedt.

 

 

Szabályzataikat a város tanácsa állította ki, melyet azok később az uralkodóval szentesíthettek. Autonómiájukat tiszteletben tartotta, belső életükbe nem szólt bele. Működésüket a maguk közül választott céhmesterek felügyelték. Nemcsak a céh gazdasági tevékenységét szabályozták, hanem gondosan felügyelték a tagok erkölcsi életét is. Elvárás volt, hogy a mesterember istenfélő, törvénytisztelő, szorgos, munkájára igényes legyen. Szabályzatukba foglalták a bajba jutott társaikról való gondoskodást.

A céhekbe szerveződő kézművesség a városi társadalom alapjává vált. Működésük kereteit évszázadokon keresztül megőrizték, melynek rendje az állandóság biztonságát közvetítette a céh kebelébe tartozók és a kívülállók számára egyaránt. A mesteremberek a tanács tagjaiként aktívan részt vettek a város életének irányításában, az évszázadok során több főbírót adtak a városnak. A céhes szerveződés a városi önigazgatás fontos testületévé vált.

 

Céhbeállás és remeklés

A mesterségbeli tudás elsajátítására a céhek nagy gondot fordítottak. A kézművesekhez szegődő inasok három-négy év alatt tanulták meg a mesterség alapvető fogásait. A mesterséget kitanulni kezdő ifjú már szolgálati ideje kezdetétől a céhszervezethez tartozott, ezt a befogadást fejezte ki az ünnepélyes keretekben történő inas-szegődtetés is. 

A felszabadult inasokat a legények társasága fogadta be, akik a mesterek céhének mintájára szerveződtek, melyet „ifjúságnak”, „legénytársaságnak” neveztek. Önálló szabályzataik voltak, maguk közül vezetőt, „dékánt” választottak. Saját ifjúsági ládával rendelkeztek, benne céhedényekkel, pecsétnyomóval, gyűlési táblával. A legényeket felügyelő atyamester házánál tartott gyűléseikről jegyzőkönyvet vezettek, a kihágásokért büntetéseket szabtak ki. 

 A céhek előírták a legényeknek a vándorlást, régebbi kifejezéssel a „bujdosást”, hogy leendő tagjaik rendelkezzenek más vidékeken, külországokban szerzett mesterségbeli tapasztalatokkal is. Hazatérve a helyi mestereknél dolgozva letöltötték a „mesterévet”, így kiismerhették munkájuk minőségét, helyes életvitelét. 

 

 

A legény céhbeállási szándékát a negyedéves „kántoros” gyűlésen vitatták meg. Ekkor a céhmester kijelölte számára a mestervizsga, a „remeklés” időpontját és a felügyelő „remeklátó” mestereket. A céhbe való „bekebelezés” feltételei közé tartozott a mesterség kitanulását igazoló iratok, az inas- és legényéveket tanúsító bizonyságlevél, valamint a vándorkönyv bemutatása. Szükséges volt továbbá a törvényes származás igazolása, az írás, olvasás és számolás elemi szintű ismerete, a céhtagok jó véleménye munkájáról és magaviseletéről.

A mesterségbeli tudás bizonyítására vizsgaremeket kellett bemutatni. Készítésére a céhmester vagy az egyik látómester műhelyében került sor, akik a legszigorúbban felügyeltek rá, hogy a remeklő legény semmilyen külső segítséget ne kaphasson. Az elkészült munkát egyes céhekben a teljes céhközösség előtt bemutatták, másoknál a látómesterek véleményezték. Kisebb hibák előfordulása büntetéspénzzel megváltható volt, a teljesen sikerületlen remek készítőjét azonban elutasították, további tanulásra szorították.

A sikeres remeklés után az új mester „belépési taxát” fizetett, valamint ünnepélyes ebéddel vendégelte meg mestertársait. A 18. század közepéig a „mesterasztal” négy tál étekből álló étrendjét a céhszabályzatok részletesen előírták.

 

 

Céhszabályzat vagy céhprivilégium

A céhek működésük kereteit pontokba foglalva rögzítették. A céhszabályzat tartalmazta a kiváltságokat, így a helybeli vásárokon való árusítás elsőbbségét, az idegenek árusítási korlátozását, a kontárok kitiltását a vásárokról és hetipiacokról. A céhszabályzatot, mint a céh privilégiumainak legfőbb bizonyítékát, gyakran drága pergamenre íratták, aranyozott kiemelésekkel, díszes iniciálékkal, bársony- vagy bőrkötéssel látták el.

 

 

Céhiratok

A céhek könyvekben vezették a céh életével kapcsolatos eseményeket, az inasok beszegődtetését, a legények felvételét, a céh vagyonának számadásait. A céh jegyzője intézte a testület levelezését, írta a szabaduló- és vándorleveleket is.

 

Gerezdes úrasztali aranyozott ezüstpohár

A képre kattintva galéria jelenik meg

 

Céhpecsét

A céhek saját pecsétjeikkel hitelesítették irataikat. Az öntöttvasból vagy rézből készült apró pecsétekre a helybeli ötvösök metszették rá a céh nevét, alakulásának évét és a céh jelképeit.

 

 

Céhláda

A céhláda a céh értékeinek, kiváltságleveleinek, jegyzőkönyveinek és más fontos iratainak, pecsétnyomójának, pénzének, ezüstedényeinek és különböző egyéb értéktárgyainak őrzésére szolgált. A díszes, két kulccsal záródó fa- vagy vasládát a szervezet megválasztott első tisztségviselője, a céhmester őrizte. Az ülés a láda felnyitásával kezdődött, majd a láda bezárásával végződött. Minden felnyitáskor gondosan megtekintették privilégiumukat, rendben van-e, ezután fel is olvasták. A nyitott láda előtt szigorú ünnepélyesség uralkodott. Tisztességes öltözetben, fedetlen fővel volt szabad csak előtte megjelenni. Tilos volt az illetlen beszéd, a perpatvar, de még az asztalra könyöklés is.

 

Céhbehívó tábla

A céhtábla – a céhládához hasonlóan – a céhközösség összetartozását jelképezte. A céhmester a tábla körbejáratásával hívta egybe gyűlésre a céh tagjait. A táblajárás útvonalát előre meghatározott sorrend szerint, láncszerűen alakították ki. Egyes céheknél a céhbe legutóbb bekerült legfiatalabb mesterek, a szolgálómesterek feladata volt a táblajáratás. A tábla hanyag hordozásáért komoly pénzbeli büntetést róttak ki.

 

 

Céhedények

A céhedények az ünnepi összejöveteleken használt, a mesterség jelvényeivel díszített, fémből, kerámiából készült kancsók, korsók, kondérok, poharak, serlegek.

 

 

 

Ötvös, aranyműves céh

A debreceni ötvösség fénykorát a 16-17. században élte. Debrecen - Kolozsvár és Kassa mellett - a hazai ötvösség kiemelkedő központja volt. A városban működő mesteremberek 1557-ben alakítottak céhet. Ezüstből készült úrasztali és céhes edényeiket aranyozással díszítették. A reneszánsz hagyományokat őrző helyi mesterek aranyozott ezüst "oszlopdíszes" kannáikkal, "verejtékes" és „hólyagos" serlegeikkel jellegzetes stílust alakítottak ki. Az általuk készített kupák és serlegek díszei voltak a gazdagságukra büszke polgárok otthonainak is. Nagy keletje volt az általuk készített, a magyar ruhán nélkülözhetetlen, nemesfémből készült gomboknak, kapcsoknak. Aranyból és ezüstből készült ékszereiket drágakövekkel ékesítették.

 

Az ötvös céh kis fedeles tégelye, rézből, Bakai György munkája 1685.

A képre kattintva galéria jelenik meg

 

Fazekas céh 

Debrecen az Alföld egyik legrégibb fazekas központja. Első céhszabályzatukat a 16. század első felében alkották meg. A mesterség virágkora a 18. századra esik. A lakosság ellátásán túl míves edényeket készítettek a céhek számára is. A hatalmas méretű boroskorsók, kannák és tálak a céhlakomák alkalmával kerültek asztalra. A nagyméretű, gyakran 30 cm-nél is magasabb borosedények többsége zöld mázas, karcolt vagy domborműves díszítésű. Általában a mesterség jelvényei díszítették, a feliratok jelentékeny részét a tisztségviselők nevének felsorolása alkotja

Pipás mesterség

A nagy múltú debreceni fazekassághoz kapcsolódva valószínűleg a 17. sz.-tól égettek pipát a városban. Mivel a dohányzást rendelkezések tiltották, eleinte titokban. Még 1703-ban is csak a fazekasmesterek özvegyeinek engedte meg a pipagyártást a debreceni tanács azzal a feltétellel, hogy egyetlen egyet sem adnak el helyben. A 18. sz. végére virágzó kisipari ágazattá vált a debreceni pipagyártás. Már nemcsak kiegészítő foglalkozásként űzték a fazekasmesterek, hanem sokan kizárólag pipagyártásra szakosodtak. A 19. sz. első felében átlag évi 10 millió pipa készült a városban. Nagy részét távoli városokban árusították, jutott belőle jelentős tételben Angliába és Hollandiába is, ahol a matrózoknak rendelték a kereskedők. A múlt század derekán és második felében Debrecenben több mint harmincfajta pipát készítettek, Ezek közül híres volt a nagy és hosszú fejjel, aránytalan rövid nyakkal készült „makrapipa” és a „tányéros pipa”. Az utóbbit széles „tányérral” látták el a nyakánál és a szájánál. 

A rezezés és a kupakolás eleinte kiegészítő-bedolgozó foglalkozás volt, később a pipagyártás fellendülése után vált önálló mesterséggé. Ugyanígy önállósodott a pipaszárkészítés. A pipaszárat, „csutorát” fekete gyűrűfa vagy kökényfa ágából faragták, üregét tüzes dróttal fúrták ki. A csutorások céhe 1713-tól a fésűsökkel, 1795-től önállóan alkottak céhet.

Kötélverő céh 

A városban működő kötélverők 1672-ben alakítottak céhet. Készítményeik, a kenderrostból készült zsinórok, kötelek nagyobb része mezőgazdasági eszköz, az állattartás és a közlekedés nélkülözhetetlen kelléke. 

 

A kötélverő céh pohara

A képre kattintva galéria jelenik meg

 

Kerékgyártócéh

Debrecent a Nyírségtől a Berettyóig nagy kiterjedésű erdőség vette körül, mely bőséges nyersanyagot biztosított a fafeldolgozó mesterségeknek.

A szekerek, kocsik, szánok fa alkatrészeit készítő kerékgyártók már a 15. században céhes keretekben dolgoztak a városban, de céhlevelük csak 1589-ből maradt fenn. A céh jegyzőkönyve szerint 1695-ben 127 mester dolgozott a városban. Közülük 1668-ban váltak ki az esztergályosok, akik kisebb fa tégelyeket, fa kulacsokat, a csobolyókat, később bútorokat is készítettek a lakosság ellátására.

Ács céh

Az épületfát előállító ácsok céhe 1627-ben alakult meg Debrecenben. Jellegzetes, szinte egyetlen szerszámuk az ácsbárd vagy a szekerce, mellyel a stabil gerendaszerkezeteket vasszegek és csavarok nélkül, csapolással rögzítették.

Bodnár céh

A bodnárok 1715-ben tömörültek céhbe. A helyi források olykor pintér néven is emlegetik a faedényeket készítő mestereket. Az általuk készített, hasított fa dongákból álló, abronccsal összefogott hordók, kádak keresettek voltak a debreceni és környékbeli szőlősgazdák körében. 

Asztalos céh 

Az alföldi asztalosság legfontosabb, a legkorábbi emlékeket felmutató központja Debrecen volt. Az itt működő asztalosok 1620-ban alkottak céhet. Már ekkor magas szinten művelték a mesterséget, a famegmunkálás szinte valamennyi technikáját alkalmazták: fűrészelés, gyalulás, vésés, faragás, esztergálás, enyvezés, festés. Ismerték az intarziakészítést is.

A korai datált bútorok egy régi stílusú, reneszánsz ihletésű, visszafogott színezésű festett népi bútorgyártó központ jelenlétét mutatják. Később az asztalosok egy része már lenézte a népies bútorfestést, s a céh rendelkezései is büntetés terhe mellett előírták a „semmi helyen nem tanult ákombák” festésének eltörlését. 

A 18. században a debreceni mesterek egyre inkább a gazdagabb polgárok igényeit kielégítő bútorok készítésére törekedtek, s ők végezték a korabeli nagy építkezések asztalosmunkáit is. A mesterek száma 1770-ben 28, 1807-ben 26 fő volt. 

Kőműves céh 

Az építőművesség Debrecenben, mint hazánkban másutt is, ez időben még céhmesterség volt. A 18. század elején az első nagyobb építkezéshez, a Kistemplomhoz, még Pestről hoznak kőművest és ácsot. Az 1740-es évektől kezdve azonban feltűnik az első helybeli építőmester, Genovai János. 1755-ben már három kőműves mester, 15 legény és négy inas dolgozik a városban. A 18. század második felében egyidejűleg három mester dolgozott a városban, A két Rachbaurer testvér, György (1741–1798) és József (1732–1791) Bajorországból vándorolt be. A harmadik Litsman József (1725–1791) Morvaországból költözött a városba. A 19. század első felében a Rachbauer családnak már három tagja dolgozik a városban. A céhtagok kivétel nélkül katolikusok és német nevűek. 

Lakatos céh 

A fémipar különböző ágait képviselő mesterek, a kovácsok, kardcsiszárok, lakatgyártók 1484 és 1620 között a szíjgyártókkal tömörültek céhbe, 1793-tól önállósodtak.  A lakatosok zárak, lakatok, épületek és bútorok vasalásával, kengyelek és zablák készítésével foglalkoztak. Az idők során mesterségüket mindvégig magas színvonalon végezték, 1639-ben puskaművek készítésére is jogot nyertek. 

Késes céh 

A késesek nem a fémes iparokkal, hanem a szarufeldolgozó mesterségekkel alkottak közös céhet 1674-től. A késesművek, páros és hármaskések, villák nyelét a fésűsök és gombcsinálók szaruberakásokkal díszítették.

Szappanos céh 

Debrecenben már a 15. század második felében több szappanos működött. Kiváltságlevelüket 1578-ban Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemtől nyerték. A debreceni szappanoscéh hamarosan nemcsak a helybeli szükségletet elégítette ki jó minőségű árujával, hanem mind távolabbi piacot hódított el magának. A 17. század elejétől Erdélybe és a Felvidékre rendszeresen szállították a hófehér, levendula- és rózsaolajjal illatosított szappant. Készítményeiket méltán vetették össze az akkor világhírű párizsi és velencei szappannal. A tekintélyes létszámú céh évszázadokon át féltve őrizte portékája hírnevét. A 18. század végén a céhben 80 mester dolgozott, akik évente kétezer mázsa szappant állítottak elő.

Mészáros céh

A mészárosság a legerősebb, elsőként céhekbe szerveződő iparágak egyike volt. Debrecenben első céhszabályzatuk 1478-ból ismert. Tevékenységi körükbe tartozott a vágóállat beszerzése, megölése, feldolgozása és a hús mészárszékeken való árusítása. Mivel Debrecen szűkölködött természetes folyóvizekben, a vágóhidat a város szélére telepítették. Itt vágták és nyúzták a marhát, s a bőröket átadhatták a közelben dolgozó bőrős mestereknek. 1795-ben 178 céhes mester dolgozott Debrecenben. 

 

Debreceni hentes céh ezüstpohara, 1745

A képre kattintva galéria jelenik meg

 

Sertésvágó és hentes céh 

A marhavágás foglalkozásszerű jogát a mészárosok mindvégig igyekeztek maguknak fenntartani. A hentesek a mészáros céhen belül húsfeldolgozásra és kis tételben való húsárusításra szorítkozhattak. 1676-ban kiváltak és önálló céhet alakítottak, majd a 18. században egyre inkább áttértek a jól jövedelmező sertésvágásra, sós szalonnájuk nagy része a Felvidékre került eladásra. 

Molnár céh

A lisztőrléssel foglalkozó mesteremberek értettek a malmok berendezéseinek, ácsolt szerkezeteinek elkészítéséhez, karbantartásához is, fából rendkívül pontos, szilárd fogaskerék-rendszereket faragtak. Önálló céhüket 1677-ben hozták létre, ezt megelőzően az ácsokkal alkottak közös céhet. Debrecenben a molnár mesterség nem tartozott a legjövedelmezőbb iparok közé, mivel a molnárok nem saját hasznukra, hanem a város alkalmazottaiként dolgoztak. A lakosság élelmezésének biztosítása érdekében a debreceni szárazmalmok, szélmalmok a város tulajdonában álltak.

Borbély és sebgyógyító céh

A debreceni borbélyok az országban elsők között, 1583-ban tömörültek céhbe. A 18. századtól kirurgusnak nevezett mesterekre hárult a város egészségügyi ellátásának nagy része. Céhszabályzatuk szerint tevékenységi körükbe tartozott például a „sebek és fakadékok gyógyítása, a foghúzás, érvágás, a megtört csontokat összeforrasztása, a kificamodott tagok helyretétele”. Legnagyobb ismertségre szert tett képviselőjük Csokonai Vitéz Mihály édesapja, Csokonai József.

Jegyárak

Teljes árú belépőjegy
(Déri Múzeum, Medgyessy Ferenc Emlékkiállítás, Debreceni Irodalom Háza)
1800 Ft/fő
Kedvezményes belépőjegy (6-26 év között, 62-70 év között)
(Déri Múzeum, Medgyessy Ferenc Emlékkiállítás, Debreceni Irodalom Háza)
900 Ft/fő
6 éven aluliaknak
Ingyenes
70 év felettieknek
Ingyenes
Családi belépő (2 felnőtt és max. 3 iskolás korú gyermek)
(Déri Múzeum, Medgyessy Ferenc Emlékkiállítás, Debreceni Irodalom Háza)
3500 Ft/ Család
Időszaki kiállítás - Teljes árú belépőjegy
600 Ft/fő
Időszaki kiállítás - Kedvezményes belépőjegy
(6-26 év között, 62-70 év között)
300 Ft/fő
Időszaki kiállítás - Családi belépő
(2 felnőtt és max. 3 iskolás korú gyermek)
1.100 Ft/család
Tárlatvezetés (a Déri Múzeumban kiállítási egységenként)
5000 Ft/Csoport

Amennyiben vendégeink tárlatvezetést igényelnek, kérjük azt a látogatás előtt legalább 2 héttel jelezzék az alábbi elérhetőségeken: +36 52 322 207 /139-es mellék

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu