HU EN
FőoldalKéptörténetek a Fotótárból – Az egyetértés karácsonyfája

Képtörténetek a Fotótárból – Az egyetértés karácsonyfája

Szöveg: Szabó Anna Viola

Kép: Takács Vince fényképész (Déri Múzeum Fotótára, 1828 P)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

 

A fotólap, amelyhez az alábbi történet kapcsolódik, a Történeti gyűjtemény képanyagának feldolgozása során akadt a kezembe. A régi leltárkönyvi bejegyzés és a kép verzóján olvasható felirat csak azt árulta el, hogy azt Szatai Ferenc lapszerkesztő ajándékozta Ecsedi Istvánnak 1922-ben, feltehetően valami közös emlék gyanánt, hiszen a képen mindketten láthatóak, az újságíró a karácsonyfa mellett, az akkor még bajuszt viselő Ecsedi, a városi múzeum néprajzi tárának őre és a tanítóképző tanára pedig balra, kissé hátul áll. Az ábrázolt esemény különben egy szegényes, háborús karácsonynak tűnik, a papírszalag-díszekkel, fejkendős gyerekekkel, a hangulat szomorúságával – csak a képből amúgy is mintegy kilépő úr nem illik a társaságba a drága télikabátjában. Az esemény mibenlétének megfejtését a Szatai által szerkesztett Egyetértés című debreceni napilap 1922. december 28-án megjelent számában találjuk. A tudósítás szerint december 24-én

 

„vasárnap délután fél három órakor tartotta az Egyetértés karácsonyfa-ünnepélyét az amerikai karácsonyfa alatt – amelyre tudvalevőleg Tóth Ferenc, ez az Amerikába szakadt melegszívű debreceni ifjú küldötte az ajándékokat Debreczen szegényei számára. Az ünnepi aktuson megjelent özv. Tóth Ferencné, Tóth Ferenc édesanyja is, továbbá ott voltak [Szatai és Ecsedi mellett] Márkus Károly, a Royal-kávéház társtulajdonosa, Iványi Sándor színművész és Erdélyi Gyula, az Egyetértés kiadóhivatalának tisztviselője, mint az adományokat kiosztó bizottság tagjai. Dr. Szatai Ferenc lapszerkesztő beszédében hangsúlyozta, hogy meg kell becsülni azt a jóságot és szeretetet, amely a messze idegenből, az Oceántulról árad felénk s meleg szavakkal emlékezett meg Tóth Ferencről, aki a messze távolban sem feledkezett meg városáról s annak támogatásra szoruló szegényeiről.”

 

A beszámoló utolsó mondata szerint „az Egyetértés amerikai karácsonyfa-ünnepségéről Takács Vince fényképész sikerült fényképfelvételt készített, amelyet dr. Szatai Ferenc lapszerkesztő kiküld Amerikába s egyben neki is egyik legkedvesebb emléke marad.” A fényképész, az időpont és az esemény tehát azonosítva, ám hogy a dolog teljesen érthető legyen, korábbra kell visszalapoznunk, hiszen ha a korabeli olvasó számára „tudvalévő” volt, akkor az előző lapszámokból számunkra is fény derülhet Tóth Ferenc kilétére és jótékonyságának okára. 

 

 

Tóth Ferenc 1893. április 8-án született egy suszter fiaként Debrecenben; a történet kezdetének idején kirakatrendezőként, táblarajzolóként dolgozott Mester utcai műhelyében. 1920 nyarán megpályázta és el is nyerte a város ún. Meszena Sándor-féle alapjából, debreceni illetőségű kezdő iparosok számára kiírt egyik külföldi tanulmányi ösztöndíjat. Az ösztöndíj feltétele az iparostanonc iskola elvégzése volt, ebből következőleg Tóth Ferenc is oda járhatott, a Burgundia utca sarkára, ezen felül esetleg elvégezhette Budapesten az 1912 körül indult magán kirakatrendező-szakiskolát – szakirányú képzettségre ezidőtájt máshol még nemigen tehetett szert. Kirakatrendezőnek az üzlettulajdonosok többnyire ügyes kezű kereskedősegédeket alkalmaztak – álláshirdetésekben e készséget előnyként számították be – de már voltak, s a keresletnek megfelelve egyre többen, akik magukat önállósítva, vállalkozóként művelték a szakmát. Tanfolyam híján a tanonciskolai rajzoktatás, szépérzékkel és fantáziával párosulva elég lehetett a kirakatrendezés gyakorlati műveléséhez, amely éppen ennek révén válhatott mesterséggé, szakmává; Tóth Ferencnek, pedig, ha végzettsége nem is, gyakorlata mindenképpen volt e téren: Debrecenben általánosan elismerték ügyességét és szakértelmét. Tudását és képességét fejleszteni vágyó ambíciója azonban külföldre csábította: 1920 telén Berlinbe utazott. A vállalkozás merész volt, mert az infláció erősen megcsappantotta az ösztöndíj alapítólevélben rögzített összegének értékét: 1920-ban 300 koronából nemigen lehetett huzamosabban külföldön tartózkodni (ennyi volt ekkor egy takarítónő vagy egy kifutófiú havi bére, és ennyi volt a dollár árfolyama). 

Tóth Ferencnek nem sikerült Berlinben elhelyezkednie, s nem sikerült Németország többi nagyvárosában sem, amelyeket sorra végigjárt; alkalmi, fizikai munkákat kellett vállalnia. A továbbiakról ő maga számolt be 1921 nyarán, Szatainak írt levelében.

 

„Hozzáfogtam tehát levelezőlapok rajzolásához. Amit nappal rajzoltam, azt este eladtam a kávéházakban. Ezzel a rajzolással jártam be Franciaországot, Belgiumot, Spanyolországot, Portugáliát részben vasúton, de legnagyobb részt gyalog. Hálva országúton, árokban és elegáns, tetves lebujokban. Éhezve és fázva is. Hollandiában aztán rámmosolygott a szerencse. Egy újságíró meglátott rajzolni az országúton, megvette kész rajzaim és írt egy 45 soros kritikát, ami után, amit rajzoltam, mindjárt meg is vették. Egy kis levelezőlapért 200–1000 korona között kaptam és így lassan-lassan sikerült összehoznom, inkább koplalnom 100.000 koronát, amivel hajóra ültem és Mexikóba jöttem. [1921. május 1-jén érkezett.] És jó órában legyen mondva, nem is bántam meg. Öt nap után sikerült munkát kapnom saját szakmámban, ahol igazán a legjobban bánnak velem.” 

 

Monterrey városában, előbb egy nagyáruház alkalmazottjaként, majd hamarosan önálló díszítő-tervezőként dolgozott. Leveleiben részletesen beszámolt a helybeli, öt családból álló magyar közösségről, amelynek létszáma még a vele együtt érkezett három szerencsepróbáló ifjúval is mindössze húsz fő volt. Volt köztük Jókai-rajongó, tíz nyelven beszélő öreg zsidó rézbútorgyáros, Petőfi-szavaló, szanatóriumalapító kolozsvári orvos, egy építészmérnök, egy gépgyáros, egy iparoscsalád négy képzett, garázstulajdonos fiúval, egy feltaláló vasúti lakatosmester. Mindannyian saját szorgalmukból karriert építő, vagyont és társadalmi megbecsültséget szerző emberek, egymás és a hazai magyarok segítői, akik e célból, éppen Tóth ottléte idején alapítanak magyar egyletet, Ujváry Gyula orvos elnökletével és Tóth Ferenccel, mint titkárral. Erről az eseményről 1921 októberében számolt be levelében, a február elején érkező következőt azonban már a texasi San Antonio városából írta, ahová átköltözött, s ahol szintén csatlakozott a helybeli osztrák-magyar egylethez. Ennek az egyletnek elnöke Ernst Wilhelm Raba, a csehországi német származású, akkor éppen harminc éve San Antonioban élő, jó nevű fényképész volt, a város fejlődésének, átalakulásának dokumentátora – aki ezen kívül is több művészeti klubot szervezett és vezetett. Tóth levele szerint Raba „egy nemesszívű emberbarát”, aki „önzetlen barátja a magyarságnak”, de egyesületi vezetőként ügyel, hogy az osztrák és magyar rászorulók egyenlő arányban részesüljenek a segítségből. Említést tesz még bizonyos Deutsch Salamonról, egy „nagyon érdekes, nagyműveltségű ember[ről], aki praktikus ötleteivel igen nagy hasznot szerzett vállalatának, amelytől ő is megkapta munkájának megérdemelt jutalmát”, s aki „nem felejti el Magyarországot s a legszebb áldozatkészséggel segíti honfitársait”.

 

Mindez a trianoni Magyarországon, ahol „csak azt látjuk, hogy szinte mindenfelől ellenségek vesznek körül, belső gazdasági életünk sivár, napról-napra nagyobb itt a rettenetes nyomor és az elviselhetetlen drágaság”: ritka, már-már elfeledett, polgári-békebeli adakozókedvnek hatott, amelyet Szatai, bárhogy is igyekezett, egyre nehezebben tudott honfitársaiban felkelteni: az emberek a saját bajukon is nehezen tudtak enyhíteni, nemhogy a másokén. Amikor a szerkesztő az év vége felé szembesült azzal, hogy nem fogja tudni megszervezni az Egyetértés szokásossá vált téli segélyakcióit, mert adományok híján kimerült a máskor azt fedező gyorssegély-alap, ismét eszébe jutottak Magyarország amerikai barátai. Annak reménységét, hogy az amerikai magyarok gondolnak ránk és segítenek rajtunk, hogy megtakarított millióikat hazaküldik vagy élelmiszerraktárat létesítenek a városban, Szatai lapja éppúgy ébren tartotta és táplálta, mint a teljes magyar sajtó – a segítség ilyen közvetlen és azonnali formájának híresztelése a magyar társadalmat egészében átható, a határrevízióra vonatkozó amerikai segítség politikai reménységének a hétköznapokra való lefordítása volt. Az Egyetértés rendszeresen szemlézte az amerikai magyar lapokat is, minden vigasztaló apróságot felnagyítva, s különösen bízva a reformátusok hazaszeretetében, hiszen ezt tette a lap kiadója, Baltazár püspök is, nemcsak várva, de mintegy be is hajtva hónapokig tartó amerikai gyűjtőútján az egyház és a kollégium támogatására szánt adományokat. Most Szatai is, szorult pénzügyi helyzetében, de vállalt programját teljesíteni akarva, mentő ötlettel egyetlen használhatónak tűnő amerikai kapcsolatához fordult: Tóth Ferenc segítségét kérte, aki megértette e „legnemesebb intenciót”. Szatai tehát elküldte Texasba a korábbi cipőakcióról – 500 mezítlábas iskolásgyerek megsegítéséről – szóló tudósítást, amit Tóth Ferenc, érzékenyítésként, felolvasott az osztrák-magyar egyletben. Szavainak megvolt a kellő hatása: a tagság (Raba és Deutsch vezetésével) 22.650 koronányi összeget és használt ruhaneműt adott össze és küldött el a debreceni szegények számára, amelyet aztán a fényképen is látható, fent felsorolt bizottsági tagok hatvan családnak osztottak szét. A karácsonyi beszámoló idejére Szatai eltűnik a történetből, háttérbe húzódik, s az amerikai karácsony immár egyedül Tóth Ferenc „példás jó cselekedetének” látszik, aki tettével „hálás mosolyt varázsolt a fáradt, beesett arcokra”. A pénz, a ruha pillanatnyilag bizonyára segített néhány emberen, s a szervezők jószándéka sem vonható kétségbe, az önmaguktól való meghatottság mégis nagyobb lehetett, mint a dolog jelentősége. A fényképen, mindenesetre, nem mosolyog senki.

 

Tóth Ferencnek pedig bármennyire is fájtak a hazai állapotok, mégis jobb dolga volt Amerikában annál, hogysem haza akart volna jönni. Már az akció idején is fél lábbal St. Louisban volt, 1923 tavaszán pedig New Yorkból jelentkezik, ahol, saját beszámolója szerint, sikeres, a helyi lapok dicséretét is kiérdemlő kirakatrendező, aki adományképpen is sok dekorációt és plakátot készít – amelyet, ezek szerint, megengedhet magának. Long Island-i üzletnyitását azonban, ha jól értem, a Ku-Klux-Klan idegenellenes zaklatásai megakadályozták. Mindezt nem a személye elleni támadásnak, hanem Magyarország rossz külföldi megítélésének tudja be, amellyel szemben, szerinte, ellentétben mondjuk a csehekkel („nincs olyan nap, hogy valamelyik napi vagy heti lapban Csehországot ismertető közlemény ne jelenne meg”) a magyar kormányzat nem tesz semmit – pedig, teszi hozzá Szatai, a jótékonyságot, a szimpátiát államközi szinten is fel lehetne kelteni. (A leplezetlen cseh propaganda lehetőségének, hatásának illetve a magyar ugyanerre való képtelenségének nagypolitikai okairól megjelent elemzések hivatkozását lád alább.)

 

Tóth Ferenc utolsó levelét 1923 májusában közli az Egyetértés

 

„Ma már én is vittem valamire – számol be. – Fizetésem éppen ma egy hete emelték, dacára annak, hogy most rossz üzleti viszonyok vannak. Ha nem volnának velem megelégedve, biztosan már az első héten elküldtek volna. Különben én is osztályvezető vagyok. Mondhatom, hogy a legnehezebb üzleti résznél. Most csak két üzlet tartozik hozzám: Patchogue és Bellport [egymás melletti kis falvak Long Islanden]. Szerződésem 6 hónapra szól“.

 

Hogy mindez egészen pontosan mit takar s hogy a fél év letelte után mi lett vele, arról többet nem érkezett hír. A családfakutató oldal bevándorlási, honosítási és népszámlálási dokumentumaiból azonban megtudható, hogy Franz Toth nem jött többé haza, és Amerikában sem vándorolt tovább: megtelepedett Patchogue-ban, 1926-ban feleségül vett egy helybeli lányt, a nála nyolc évvel idősebb Carolyne Owent, gyermekük nem született, 1933-ban megkapta az állampolgárságot, még 1940-ben is áruházi kirakatrendezőként dolgozott helyben, s minden bizonnyal ott is halt meg.

Amerika felénk nyújtott segítő keze pedig továbbra is egyének keze, alkalmi akciója maradt: egyszeri karácsonyfái az egyetértésnek.

 

 

Felhasznált források

- Az Egyetértés című napilap cikkei: 

Egy debreceni kirakatrendező Mexikóban, 1921. június 15. 

Magyarok Mexikóban, 1921. szeptember 10. 

Kik támogatják Amerikában a magyarokat? 1922. március 2. 

Az „Egyetértés” amerikai karácsonyfája, 1922. december 17, december 28. 

Az „Egyetértés” amerikai karácsonyfája alatt, 1922. december 24. Karácsonyi melléklet

Egy debreceni ifjú sikere, 1923. április 8. 

Mit tudnak külföldön Magyarországról? 1923. április 22.

Milyen az amerikai kereskedelem? 1923. május 13. 

- The Ernst Wilhelm Raba Photograph Collection – TexasHistory

- Szülöttek és megkereszteltetek anyakönyve a debreceni református egyházban az 1893.-ik évben; New York, County Naturalization Records, 1791-1980; United States Census, 1930, 1940; Texas, Laredo Index of Arrivals, 1903-1929 – FamilySearch

- Éva Mathey: Egy csoda kergetése: az Egyesült Államok felé irányuló magyar revíziós törekvések a trianoni béke megváltoztatására, 1920-1938 – DEA

- Csutak Zsolt: A Trianonhoz vezető út néhány amerikai vonatkozása: az Inquiry csoport és a cseh-szlovák propaganda hatása – Újkor.hu

 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu