HU EN
FőoldalEtno-jegyzetek – Személyes Trianon 1.

Etno-jegyzetek – Személyes Trianon 1.

Apai nagyapám pontosan 120 évvel ezelőtt, 1901. április 28-án született Csíkszentmihályon. A családban a másodszülött fiúgyermekként édesapja keresztnevét kapta, Gyula névre keresztelték. A család később, mivel dédapám a vasútnál vállalt szolgálatot, hosszabb ideig élt Gyimesben, nagyapám is ott nőtt föl, a Tatros partján. Gyerekkoromban gyakran mesélt itteni kalandjaikról, többek között arról, hogy egyszer málnázás közben egy medvével találta szemben magát, s a vödröt hátrahagyva hazáig szaladt. Történeteit hallgatva egyszer – a felnőttek nagy derültségére – meg is jegyeztem,  hogy „te gyerekkorodban mindig csak csavarogtál”. Dédszüleim nyolc gyermeket, öt fiút és három leányt neveltek fel, s azt nem tudom pontosan, hogy mikor költöztek Csíkszeredába, de idős korukban már ott éltek, a legkisebb fiúk, Árpád viselte gondjukat.

 

Nagyapám fiatalkori portréja

 

Nagyapám Csíksomlyón járt gimnáziumba, Domokos Pál Péterrel egy évfolyamon. A gimnázium elvégzése után mint önálló, független fiatalember Brassóban dolgozott valamilyen hivatalban. Gyakran emlegette, hogy micsoda gyönyörű nagyváros volt akkor az ő szemében Brassó, s hogy milyen pezsgő élet zajlott ott.

 

A portré hátoldalán saját kézírása

 

Hogy a kalandvágyon kívül mi sarkallta még arra, hogy az 1920-as évek elején elhagyja szülőföldjét, szintén nem tudom biztosan, valószínűleg nem akart román katona lenni. Egyik nővére ekkor már Magyarországon élt, egy kereskedő feleségeként, s hozzájuk érkezett meg Püspökladányba. Eredetileg talán csak ideiglenes állomás lett volna számára ez a vasúti csomópont, de mivel itt ismerte meg nagymamámat, Ébersz Lenkét, hosszabb időre maradt.

 

Nagymamám fiatalkori portréja vasúti igazolványáról 

 

Nagymamám szintén vasutas édesapja Munkácsról „státusz rendezés” után került Debrecenbe, majd korai és váratlan halála után özvegyének Püspökladányban biztosított lakást a vasút. Az ő családjuk sorsa egy másik trianoni történet.

 

A vasúti igazolvány hátoldala

 

Nagyszüleim 1930-ban házasodtak össze, s Püspökladányban telepedtek le. Itt született két gyermekük, egy fiú és egy leány. Nagyapám tisztviselőként dolgozott, s fizetése biztos megélhetést jelentett a családnak. Sportlövőként komoly sikereket ért el, s később a leventék oktatásában is részt vett, lövészetre tanította a ladányi fiatalokat. A korabeli helyi „intelligencia” megbecsült tagja volt, nagymamámmal együtt színjátszó körbe is jártak, s baráti kapcsolatot ápoltak többek között a Csenki házaspárral. Nyugodt életüket, mint oly sok más családét, a háború szakította meg. Álmukat, hogy idővel megtakarításaikból egy saját házat tudjanak venni, nagyapám katonai bevonulása után félretették. A spórolt pénzükből nagymamám kecskét, ludakat vásárolt és lucerna földet bérelt, s így a családfenntartó távollétében is biztosítani tudta megélhetésüket, tulajdonképpen nem szenvedtek hiányt semmiben a háborús évek alatt sem. A frontról nagyapám is épségben hazatért, de azt hiszem életük legnehezebb szakasza mégis ezután következett.

 

Nagyszüleim esküvői fotója

 

1946-ban új munkahelyre, a debreceni Klinikára helyezték át nagyapámat, ekkor költöztek be két kamasz gyerekkel a városba. Az 1940-es évek második fele, mint annyi más családnak, nekik is az élelmiszerhiányt, a filléres gondokat jelentette. Az új környezet nem lehetett teljesen idegen számukra, hiszen korábban Ladányból is bejártak Debrecenbe vásárolni, ügyeket intézni. A közeg azonban, amelyben itt létezni kényszerültek már kifejezetten barátságtalan volt.

 

Nagymamám útlevélképe kisfiával, kb. 1933

 

Az 1950-es évek hangulatára jellemző, hogy bár mélyen hívő katolikusok voltak, nagyapám, mint állami tisztviselő nem engedhette meg magának ekkor, hogy rendszeresen templomba járjon. Nagymamám minden vasárnap reggel közel egy órát gyalogolt a lakásuktól a csapókerti kis templomig, mert nem akarták, hogy a szomszédok lássák hová megy. Később, 56 után, amikor már enyhült a helyzet, a Füredi úti Szent László plébániára jártak, ahogy nagymamám mondta „a kápolnába”, s a nyugdíjukhoz képest jelentős összeggel támogatták az új templom felépítését is.

 

Nagyapám imakönyvének címlapja saját kezű bejegyzésével 

 

Nagyapám 80 éves koráig szinte folyamatosan dolgozott a Klinika gazdasági hivatalában, nagyon szerették és becsülték a kollégái. Életük végéig abban a belvárosi társbérletben laktak, ahová 1946-ban beköltöztek, az otthon falai között őrizgetve a Munkácsról elhozott tárgyakat, a Ladányban csináltatott szekrényt, a halina kötéses Nyírő köteteket, s az egykori polgári lét töredezett kereteit.

 

Nagyszüleim az 1950-es évek végén 

 

A Bem téri parkban az 1960-as évek közepén

 

Ha nincs Trianon, akkor ők valószínűleg soha nem találkoznak, s akkor nem vagyunk mi sem. Akkor nem kapjuk örökül a gyökértelenség tompán fájó tapasztalását, s nem hurcoljuk nemzedékeken át magunkban mélyen, a mindennapi élet látszólag sima felszíne alatt masszívan megbúvó, furcsa idegenség érzést. Végső soron valahol ez is „Trianon hatás”.

 

Magyari Márta

 

További Etno-jegyzetek a linkre kattintva olvashatóak.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu