HU EN
FőoldalEtno-jegyzetek – Egy különös gyimesi nagypéntek története

Etno-jegyzetek – Egy különös gyimesi nagypéntek története

A felbomló paraszti világnak a tőle idegen, más kultúrákkal való találkozása számos konfliktus forrása lehet. E találkozások olykor tragikus, néha tragikomikus vagy csak megmosolyogtató helyzetekhez vezetnek. A néprajzi terepmunka során az arra érzékeny kutató – a  beszélgetések fonalát lazán kézben tartva, inkább csak szelíden figyelve a beszélgetőtárs, vagy társak gondolatmenetét – rábukkanhat számos e tárgykörbe sorolható, ilyen típusú konfliktushelyzetet taglaló történetre. E történetek sokszor drámai sűrűségűek, máskor csak mulatságosak, de a szereplők vívódása, törekvésük a helyzet megnyugtató megoldására – gyakran kitérőkön, s a kívülálló számára nehezen érthető kacskaringón keresztül – mégis plasztikusan megragadhatóvá teszi azt az értékrendet, erkölcsi normarendszert, azt a mentalitást, melynek jegyében az idegen, szokatlan, gyakran kívülről, felülről rájuk erőltetett helyzetben a hagyományos paraszti közösségekben élő emberek cselekszenek.

 

Zerkula János muzsikálás közben

 

Az 1990-es évek végén egy hideg, havas gyimesi húsvét fázós, szeles nagypéntekjének délelőttjén mesélte el Zerkula János, a méltán híres, Magyarországon is ismert prímás egy korábbi szomorú, gyötrelmes nagypéntek történetét. Elbeszélésének – melyben  a keresztény értékrend és hagyomány találkozik a korabeli helyi politikai hatalom cinikus megnyilvánulásaival – különös  akusztikát adott az időpont egybeesése, hiszen nagypéntek a nagyböjti időszak legmélyebb pontja, a legszigorúbb böjt és önmegtartóztatás, a súlyos, mélyen átélt gyász napja.

 

„Sógorom, a jó isten boldogítsa, Regina testvére, mer hárman vótak testvérek, a két leány, Anna néni még él, Annacska, Reginám, s János. János meghalt, mán nyóc éve. Úgy mondom, ahogy van, mi negyven hétbe összeházasodtunk Reginával, de mi soha, de soha össze nem szólalkoztunk sógoromval. Mi úgy szerettük egymást, mi ha édes testvérek lettünk vóna. Jó muzsikus ember vót. Ő amit meghallott, megtanult, ne, mit hallottam. Te tudod-e ezt? Nem. Abba a helybe tanultam meg. Ha én valahol valamit hallottam, na, honnat tudod? Ekkor hallottam, itt tanultam. Abba a helybe vette a muzsikát. Örökkön, nekem is vót két muzsika, három is, ha idejött, ha odamentünk nála, örökké így vótunk. De mi soha össze nem vesztünk. Na, egy alkalomval azt mondja sógorom. Na, Jani menjünk el, kell muzsikálni, azt mondja, soha se felejtem el, ezen a szent reggel vót, nagypénteken.

S ugye mi sose ettük meg a húst, katolikus ember, pláne nagypénteken. De mi más pénteken se együk meg, soha se, meg most se. Na, mondjuk mikor így kiutazunk Pestre, vagy ide vagy oda muzsikálni, hát ugye akkor a jóisten es lássa, megbocsássa, hogy amit adnak, azt kell megegyük. Így van? De mikor itthon vagyunk, mi soha pénteken, nyári időszakba se, együk meg pénteken. No, rendbe van. Regina örökké, ezen a nap, mindig úgy szokta csinálni, hogy van mákja, s ezt a laposkát csinálja. A laskát kinyújtcsák, s olyan szeletekbe vagdalják, megfőzik, s úgy, mint a tésztát, mákos laska. Úgy mondják, laposka, mer arról maradott, ezt így tudták az ezelőttiek, hogy Jézusnak, ahogy megtépték a ruháját  és ezelőtt nem vágták, az ilyen laposkát, úgy szaggatták a laskát, tudja, kinyújtották, s úgy kézzel így megszaggatták, mint Jézusnak, tudja, a bőrit, ostorozták, szaggatták. Annak az emlékezetire. Laposka, igen, mindig azt csinált Regina, ekkor nem vót elkészülve, nyócra kellett menni. De Regina nem vót idézve, csak én, s János, senki más. A többi zenészek se,egy se. Na, jó menjünk. Azt mondja Régina, hogy engedjelek el étlen? Mit csináltok ott egész nap? Bár egy teát igyatok, mer egész napra mentek. Igyatok egy csipor teát, s egy szelet kenyeret, az Úrjézus megbocsássa nektek, mer munkába mentek, s nehogy étlen legyetek. Aszongya János, te ne búsulj, münköt, te ne búsulj, én húzok két nótát, s ott van hagyva Kicsi János, mer ő vót a titkár akkor. Ne okoskodj János, azt mondja, mondta a testvérinek Regina, ott lesztek tik ma egész nap. Úgy vót. Még este kilenckor is ott vótunk.

Le a kultúrba kellett menni Középlokra. Menyünk be, s hát, olyan asztal terítve, tudják-e mit mondok, addig amilyen vót, olyan vót, de ekkor tiszta bordó pirosba minden asztal. Vótak ezek a hosszú nagy tálak, tudja ezek a tésztás tálak, hát olyanok vótak. Én úgy mondom, ahogy van, én levesfélit nem láttam. Akkor jobban látott Jani bácsi, láttam harminc-negyven méterre is. Jól megláttam, hogy mi van az asztalon. Hát azok a nagy tálakba, egy-egy báránysült benne. Nagy bárányok benne. Na, elég az hozzá, hogy mikor bémenyünk a kultúrba, reggel nyócra  le vótunk parancsolva, egy sarokba, ahogy bementünk meglátom, úgy mondják, tetszik tudni a színpad előtt van egy gödör, ahol a zenészek muzsikálnak, úgy nevezték, most is úgy mondják, hogy cigán’ gödör. Ugye aki muzsikál, az mind cigán’. Elég az hozzá, hogy a cigán’ gödör teli van, az egyik sarka, fel egészen a színpad felső feléig italval. A rácsok egyik a másikán, egyik helyt pálinka, másik helyt bor, borvíz, de aztán magosra felrakva. Na, rendben. Mi történik, elég az hozzá, János megbök engemet, úgy, hogy a többik nem vették észre se. Azt mondja nekem, rományul mondta, nekem "gurábi", azt jelentette, hogy a szájat béfogni, se beszéd, se ital, se étel, mer ő látta, ő es én es, hogy a bárány húsok, hogy állnak, ezen a nap. Hát jó. Megkezdik a beszédgyiket, elmondják, s na, azt mondják, kezdődik a menet. Zerkula, meg Pulika fel a színpadra, de tőlem maradhattok itt alul is, ahogy akarjátok, úgy csináljátok azt mondja, de egyelőre ide az asztal mellé. Ez a bárány a tiéd, a másik a Janié, azt mondja, ebben nem parancsol senki nektek, kenyér van elég, ital elég van, üljetek oda, s egyetek. De ha nem esztek, egísz áldott nap, még csak kútvizet se kapsz, azt mondja (a titkár).

Egyet hunyorit János neki, s azt mondja, menj el, menj el előlem te szerencsétlen. Há’, mér vagyok én szerencsétlen? Hejsze azt hiszed a papok, azt mondja, elkezdte, hogy a papok így, s a papok megeszik, bolond aki hiszi, s tudom is az ilyeneket, hogy nincsen isten, s nincsen ez, s az. Azt mondja Jani, neked nincs eszed, semmi sincs. Hallottad? Te végezd a te dógodat. Mér hittál el, muzsikálni? Muzsikálni hittál-e? Azt mondja, azér. Te felelsz róla, én muzsikálok, de te felelsz róla. Te felelsz róla, isten előtt. Én felelek es, azt mondja, ha annyira bolond vagy, hogy nem eszed meg a bárány húst, eszed a semmit, a levegőt. De egész nap muzsikáltok, azt mondja, még borvizet se adok. Há’, ki kérte János, tőled, azt mondja. Kértem én, vagy Jani? Menjetek fel a színpadra, s muzsikáljatok. Fel es menyünk, muzsikálni kezdünk. Azt mondja a sógorom, ha a szájadat feltátod egy hallgatóra, akkor a gégédet kiszakasztom, abba a helybe szakasztom ki a gégédet. Mer ő nem tudott énekelni, mikor muzsikált. S én meg igen, hát ugye követelték vóna, de úgy mondom, ahogy vót, János meghagyta, hogy nem szabad. Ők felelnek erről, hogy nagypénteken muzsikálunk, Isten előtt, jól mondom?

 

Zerkula János a történetmesélés közben

 

Muzsikálunk, s hát, esznek, jöttek a gyáristák, azok a nagy fejesek kijöttek, s ettek, ittak hallgatták a zenét. Mulattak, táncoltak. Mikor mit kértek, kellett húzni. Mese nem vót.

Hát dél felére a sógorom, az úgy megehült, nem bírta János, én bírtam. Én bírtam, én ma is bírom, én ha kell egy huszonnégy óráig még eszembe se jut az étel. Mikor pláne muzsikálok. De ő nem bírta, fáj a feje. Mondom, hát mit csináljak János, mondta Regina, hogy bár egy kicsi kenyeret tegyünk a zsebünkbe, s azt béfaltad vóna. Hadd el, azt mondja, meghozza a jóisten a fejem mingyán. Gondultam elmegy le, kiveszen egy liter pálinkát, felhozza ide, s aztán János vigyázkodjék. Na hát, egyszer egy pihenés alkalomval hát leszáll, én azt hittem igyenesen megy ki a kulturbúl, megy pisilni, én azt hittem. A muzsika le vót téve, oda melléjem, a tokba szépen belétéve, lezárva. Elment pisilni, elment, elment. Ülök egy helybe, egy szivarat elszívtam, s nem jő János. Várom s nem jő, s várom, s nem jő. Aszongya a másik alúról, hogy muzsikáljatok. Elment mondom, elment a dógára. Jó azt mondja, ejsze te nem tudsz egyedül? Dehogynem, mondom. Eléveszem a hegedűmet, s elkezdek muzsikálni, ha odavan János, nem jő. Gondoltam magamba, ez itt hagyott, gondolja, én hazaviszem a muzsikáját, ha kell. Há’ János nem jő, odavan János sógor. Odavan, odavan, mit csináljak?  Azt is gondoltam felment a vendéglőbe, mer nyitva vót a vendéglő, s kezdett valakikvel inni. Mérgibe. Hogy a másik ezt tette velünk, aszt most lejő, s lecsúfolja őket. Mer János szabad szájú vót. Nem olyan türelmes ember  vót  mint én. Türelmes vót, de mikor kikőtt a béketürésből, akkor osztán  aggyon isten neki is. Várom s nem jő, várom, s  nem jő. S elhúzok egy nótát, elhagyom, megint kezdem. Hát  istenem hova lett ez az ember? Egyszer nyílik az ajtó, s há’ jő be János. Jő, s hozott egy liter vizet, valódi kútvizet. Úgy éljek én, ha igazat nem mondok, azt mondja, tedd le a muzsikát, a függönyt eléhúzod, menj a függöny hátához, hoztam egy szelet kenyeret s hoztam egy baktúrót, a jóisten bocsássa meg, azt mondja, ez se nem hús, se így, se úgy, azt mondja. S hát honnat, János? Te ne törődj, azt mondja, mikor én mondom én muzsikálok, s te menjél hátra, s edd meg. Hát aztán mondja, hogy honnat hozta. Rudi Dénesnek a bátyjáéktól, Pétertől. A vasúton belül lakik abba a nagy szép házba. Há’ mi csináltál? Bémentem, s kértem egy üveget, hogy adjanak egy üveg vizet, kútvizet azt mondja, nem is akartam, hogy lássák, mer akkor jó kút vót az állomás mellett. Nem tudom most megvan-e? De nem akartam, hogy lássák. S akkor mi’ csináltál? Bémentem, s megpanaszkodtam, odaültettek az asztalhoz, s elévették a túrót, s kenyeret, s én jól ettem, neked pakolt aszongya, egy szelet kenyeret, s egy baktúrót, edd meg, igyál vizet, s hallgass. Úgy es csináltam, én es hátra mentem, oda a színpadra, a függönyt eléhúzta János, bársonyból vót, abból a nehez bársonyból, eléhúzta János. Ő muzsikálgatott, ezt azt, amit kértek, csárdást. Eccer kijálcsák, hogy Jani hol van? Aszongya, a dógára. Vizelni, ha meg akarjátok tudni. Jó. Na igen, én ott edlegettem, osztán ezzel kiléptem én is, mikor jóllaktam, ittam egy jó has vizet is. Visszaléptem, s vettük a hegedűt, s muzsikáltunk. Örökké kérdezte onnat alulról a titkár, hogy éhesek vagytok-e? Gyertek le, s egyetek. De ha nem, a ti dógotok, aszongya. Várjátok, hogy onnat fejölről nektek adjanak! Jó, mondom, egyetek csak, előttetek van. Egész este kilencig muzsikáltattak. Osztán elbúcsúztunk, s elengedtek, eljöttünk. S azután a jó isten úgy megsegítette ezt a titkárt, hogy a lábujjkáit mind levagdalták, a kórházba, meg is vakult, cukorbeteg lett. … S akkor osztán, pedig nem is vót olyan idős ember, meg is halt. Olyan ’72-73-ba lehetett ez, hogy minket így muzsikáltattak nagypénteken.”

 

 

Magyari Márta

 

Fotó: Lukács Tihamér

 

További Etno-jegyzetek a linkre kattintva olvashatóak.

Kövess minket:

YouTube Instagram Twitter
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu