HU EN
HomeKéptörténetek a Fotótárból – Kossuth Lajos temetése

Képtörténetek a Fotótárból – Kossuth Lajos temetése

Szöveg: Szabó Anna Viola

Képek: Dézsi Lajos (Déri Múzeum Fotótára, EF_2018.21801.1-7)

Digitális utómunka, szerkesztés: Lukács Tihamér

 

Kossuth Lajos temetése Budapesten 1894. április 1-jén nagyszabású, látványos, pátosszal telt nemzeti gyászünnep volt. A koporsót és a gyászmenetet a Nemzeti Múzeumtól a Kerepesi temetőig tartó hosszú útján félmillió ember kísérte végig. A tudósítások szerint a tömeg fegyelmezett volt és méltóságteljes. 

 

„Mintha hömpölygő, fekete hullámú tengeren gyásszal bevont zászlójú sajkák himbálóztak volna, amint az óriási embertömeg, közben-közben kiemelkedő zászlóival lassan hullámzott végig az utakon – olvassuk egy költői hangvételű beszámolóban. – Az ablakok s erkélyek mindenfelé tömve kíváncsiak ezreivel, a járdákon ember-ember hátán – s ez az óriási embertömeg mintegy lenyomva a reánehezedő nagy gyásztól, némán, csöndesen várakozik. Rendőrökre sehol sem volt szükség, az utolsó ember is tudatában volt annak, hogy most egy hangosabb szóval sem szabad megsérteni a nagy halottnak tartozó kegyeletet. Pedig a tömegek türelme ugyancsak erős próbára volt téve. Mert már a legkoraibb órákban, mikor a nap még csak alig hogy át kezdte törni az ólmos fellegeket, megindultak a zarándoklások azokra az útvonalakra, melyeken a gyászmenet áthalad. Hosszú, kígyózó vonalak indultak meg a város minden részéből s az emberek már nyolc óra tájban végig elfoglalták a gyalogjárókat mindenfelé. Rövid idő múlva a tribünök is kezdtek megtelni s a házak ablakaiból nézegettek kifelé a körúti lakások irigyelt lakói. És a tömegek reggeli nyolc órától kezdve egész délutáni egy óráig rendületlenül, csodálatos békességgel és kitartással álltak egy helyben, úgy hogy a rendet a polgári rendezők a legkisebb nehézség nélkül fenn tudták tartani. Sőt talán nélkülök sem bomlott volna meg a rend, hiszen úgy sem ők korlátozták azt az óriási embertömeget, nem is tudták volna – hanem korlátozta őket és nyugalomra intette a kegyelet, a nagy gyász szomorú napja.”

 

A szöveges beszámolók mellett természetesen rengeteg fényképfelvétel is készült az esemény minden helyszínéről. A hivatásos fényképészek mintegy a tudósítások illusztrátoraiként, azok emelkedett hangvételéhez hasonulva igyekeztek képeiket szerkeszteni, tudván, hogy történelmi dokumentumot hoznak létre. Az ekkor még be nem fejezett New York-palota állványairól is „fényképészek műszerei szegeződtek a messze elhajló boulevard távpontjára, honnan mindenki lesve leste a gyászmenet érkezését.” 

Voltak azonban a tömegben lelkes amatőrfényképészek is, akik a maguk módján örökítették meg a látványt, minden hivatalos szempont mellőzésével, azt az élményt rögzítve, ami elfoglalt pozíciójuk révén számukra adatott. Igaz, a személyes benyomás csak másodlagos rétegként jelenik meg e képeken, hiszen az amatőrök is az esemény nagyságát próbálják megörökíteni, s miután a gépek kattintgatásra ekkor még nem alkalmasak, ők is inkább a statikus beállításokat s a főszereplőket keresik. 

A Déri Múzeum Fotótára büszkélkedhet azzal, hogy gyűjteményében nem a sajtóközlések révén elterjedt hivatalos képanyag valamely másolatát, hanem 7 darab eredeti üvegnegatívot őrizhet a temetésről. (Az üveglemezek szélébe bekarcolt 28-ig növekvő, hiányos számsor alapján sejthető, hogy ennél több felvétel készült, de a múzeumba már csak ennyi került 1921-ben.) Ezek nem a sajtó által bérelt emeleti lakások magaslati páholyából, fölülnézetből felvett látképei a gyászmenet felvonulási alakzatainak, vagy a tömeg nagyságának a teljes utcaképet befogó kamerák által rögzített látványai, hanem a közönség soraiból, közvetlen közelről rögzített pillanatképek. E közelség kiöli az eseményből a magasból készült képek távolságtartása által még feltételezhető méltóságteljességet – itt csak a tülekedés izzadtságszaga érződik. A látószög e tágasságának hiánya miatt ugyanakkor cím nélkül nehezen lenne meghatározható, hogy egyáltalán mely eseményen készültek a felvételek. 

A fényképész a Belső Kerepesi úton állt – a mai Rákóczi úton, amely akkor kapja majd ezt a nevet, amikor tizenkét évvel később Rákóczi Ferenc fejedelem és bujdosótársai hamvait egy hasonlóan látványos ceremónián, ugyanezen az útvonalon kísérik végig. Kossuth az ennek folytatásában álló Hatvani utcát kapta, amelyet koporsója hazahozatalakor, a temetés előtt két nappal keresztelték át a nevére. 

A fényképész tehát áll a tömegben a Kerepesi úton, áll, és nem mozdulhat, annyi helye van, hogy a géppel elférhet – a feje fölé nem emelheti, legfeljebb körbe fordulhat vele, azt fényképezi, ami elé kerül, a felé érkezőket, a tőle távolodókat. Néha tovább sodródik a tömeggel, de ott megint fel kell másznia valahová, hogy átlásson a fejek fölött, s így megint nincs sok mozgástere. Nem tudjuk persze, milyen gépe volt, de üveglemezre fényképezett, nem tekercsfilmre: nem Kodakja volt tehát – bár ebben a korai időszakban erre nemcsak hogy nem telhetett egy vidéki amatőrfényképésznek, de nem is lett volna a szakmai öntudatához illendő, hogy dilettánsoknak való gépet használjon. Állványos, dobozos fagépe lehetett, komótos fényképezéshez való, nem ilyen nyüzsgéshez, ahol mindig kiverik az ember kezéből, elé állnak, kitakarják a látványt, nem lehet a képet komponálni, beállítani. 

A hét kép közül négy ugyanabból a pozícióból készült, a Kerepesi út 36 szám körül, talán egy ablak védelméből vagy egy kirakatban, esetleg egy asztalon állva, de a földszinten, éppen csak egy fejnyivel fölé emelkedve a kalapoknak. Bal szélen mindegyiken egy gyászfátyollal bevont kandeláber, szemben Rosner Lázár üzlete és Mogyoróssy Gyula hangszergyártó üzemének irodája, a menet elején a temetkezési vállalat lanternát vivő gyászhuszárjai illetve a kócsagtollas lovastiszt által vezetett tűzoltók felvonulása látszik éppen, amelyet a tömeg fegyelmezetten, néhol kalaplevéve figyel, hogy elvonulásuk után ismét felbomoljon, és határozatlanul tébláboljon. A tömegben polgárlányok és fejkendős parasztasszonyok, cselédek keverednek a keménykalapos és cilinderes urakkal, a fénylő sisakos tűzoltókkal, az ablakokban, erkélyeken fürtökben lógnak az emberek.

 

 

 

 

 

Az egyetemi hallgatók küldöttsége 

 

Két következő kép arról tanúskodik, hogy idővel, valamivel odébb is helyet talált magának a fényképész, Frühauf Ignác 75 szám alatti kávéházával szemben, olyan szerencsésen, hogy közelről tudta megörökíteni magát a koporsót vivő, nyolcfogatú gyászhintót – bár éppen a közelség miatt, az ő lemezére csak hat ló fért rá. 

 

 

 

Az emberek csoportja közvetlenül a gyászhintó mellett

 

Egy további képen a táblát vivő győri küldöttség tagjai látszanak a tömegben, köztük a Ganz és Társa képviselői, hímzett szalagos zászlójukkal. A háttérben az az év elején megnyílt Jockey kávéház tűnik fel, amely a közeli lóversenypályáról kapta a nevét, hiszen ez már a Külső Kerepesi út kezdete, a Keleti pályaudvarnál – a fényképész tehát kitartóan törekedett követni a menetet, talán egészen a temetőig, ahová azonban a tömeget már nem engedték be. 

 

 

A hátak, a toporgás, a várakozás, a fáradtság, s néha egy-egy díszmagyar mentéjének meglebbenő sarka, az aranysujtásokon megcsillanó napfény: ennyi, ami a fényképésznek, csakúgy, mint a tömegben bárkinek, a pompás temetésből jutott, s képei által ezt élhetjük át mi is, mai nézői. Ki gondolt itt mindeközben Kossuth Lajosra?

 

A temetés után egy héttel egy debreceni lap hírül adta, hogy „Papp Albert helybeli jóhírnevű fényképész, kitűnően sikerült fényképfelvételeket eszközöltetett Budapesten a Kossuth Lajos temetéséről”, amelyek nála egyenként megszerezhetők. A temetés tehát nemcsak kegyeletes esemény volt az egyébként függetlenségi érzelmű férfiú számára, de előrelátóan megalapozott üzlet is. Ő maga nem utazott ugyan ezért oda, de gondoskodott róla, hogy a hozzá hasonlóan otthon gyászoló debreceniek se maradjanak le semmiről, így felvételeket „eszközöltetett”, tehát megkért erre valakit – s miután korábban Pesten volt tanuló és segéd, elég fényképészt ismerhetett. Lehetséges azonban, hogy a szóban forgó fényképek debreceni készítőjét is ismerte, s vele állapodott meg, hogy ha már úgyis szándékában áll részt venni a temetésen, csináljanak közös üzletet. Az, hogy a negatívok közül csak ennyi maradt meg, azt is jelentheti, hogy a többit – azokat, amelyek talán valóban „kitűnően sikerültek” – elfelejtette másolás után visszaadni. Mindez azonban csak feltételezés, hiszen a Papp Albert árusította képeket nem ismerjük. Annál inkább ismerjük viszont a fent tárgyalt képek készítőjét: Dézsi Lajos fogorvos és amatőr fényképész ő, a századforduló minden lében kanál debreceni ezermestere – akit majd a következő fejezetben mutatunk be olvasóinknak. 

 

Felhasznált források

- Kossuth temetése. Fővárosi Lapok, 1894. április 2. 791-798. (A menet képe: 796-797)

- Kossuth Lajos temetése. Pesti Hírlap, 1894. április 2. 1-6.

- Képek Kossuth temetéséről. Debreczeni Hírlap, 1894. április 7.

- Fényképek összehasonlításul: FSZEK – Budapest képarchívum,  MuseuMap

- Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.

Follow us:

YouTube Instagram Twitter
Subscribe to our newsletter
Déri Múzeum - all rights reserved © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
created by: WebDeb.hu