HU EN
FőoldalÉrdekességekIndiántemető Debrecenben

Indiántemető Debrecenben

         A rendszerváltás utáni évtizedekben rengeteg építkezés folyt Debrecen belterületén, mivel a törvény előírta a földmunkákkal járó beruházások előtti régészeti talajvizsgálatok szükségességét. Ha indokolt volt, megelőző feltárást kellett végezni. Ha építkezés közben került elő valami, azt leletmentő ásatás keretében kellett dokumentálni és kimenteni. Ez állandó készenléti állapotot jelentett a Déri Múzeum régészei számára. A város lakóit egyre inkább érdekelte, hogy mi van a lábuk és a házuk alatt. A főtér környékén a Piac utcánál, a Kölcsey Művelődési Központ helyén, a Déri Múzeum mellett, a Nagytemplom környékén folyó ásatásokról rendszeresen tudósított a Hajdú-Bihari Napló és más sajtóorgánumok. A múzeum munkatársaiként kulturális közfeladatot ellátva nem háríthattuk el a ránk irányuló közfigyelmet. Abban az időben a városi televízió Esti Közelkép és más magazinműsoraiban rendszeresen szerepeltem, mint az aktuális régészeti eredmények ismertetője és értelmezője. Ez egy olyan relatív ismertséget kölcsönzött akkoriban nekem, hogy nem lepődhettem meg rajta, hogy úton-útfélen ismerősök és ismeretlenek szólítanak meg és régészeti jelenségekről kérdeznek hol komolyan, hol viccesen: hogy állnak az ásatások?... megtaláltátok már Attila sírját?... stb. Hozzá kellett szoknom ehhez a helyzethez, s meg kellett tanulnom kezelni ezt az állapotot: reagálni valamit tömören és arányosan a feltett kérdések súlyához igazodva… komoly kérdésekben a hitelességet megtartani, a komolytalan kérdésekre meg lehet komolytalan választ adni?!

         Ebben az időben az egyik nyáron, a Múzeumok Éjszakáján, délután öt óra körül a Déri téren, egy debreceni jazz zenekar készülődött fellépni. Mivel ismeretem több tagot is a zenekarból, odamentem üdvözölni őket, mielőtt elkezdtek volna zenélni. A gitáros fiú honismereti táborban több nyáron is lelkes résztvevője volt annak a régészcsapatnak, amit én vezettem. Mellette a fiam barátjának és iskolatársának apja éppen a szaxofonját próbálgatta, amikor megpillantott, hangosan ideszólt – még a mikrofonba is belehallatszott:

– Hallom, hogy már megint indiántemetőt találtatok itt Debrecenben!

A gitáros fiú abbahagyta a hangszerének a hangolását és érdeklődve nézett fel rám. A szaxofonos nem nézett fel – de már ismertem annyira – tudtam, hogy ugrat. Hogy ki hallotta még a felvetést, nem figyeltem rá. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd úgy döntöttem, belemegyek a játékba…

– Hát igen! Már nem csak apacs sírokat találunk, hanem irokézeket is… sőt már van egy különleges temetkezésünk, valószínűleg mohikán… egyedül van, nem temettek mellé senkit.

– S Winnetou-t megtaláltátok már? – kérdezte a szaxofonos, miközben továbbra sem nézett fel, hanem a hangszerét igyekezett megfújni.

– Winnetou-t nem találjuk meg soha, az csak legenda. Karl May találta ki. Hasonlóan Attilához – bár ő valós személy volt – de a három korporsós temetkezés nagy valószínűséggel állítható, hogy legenda…

A gitáros fiú komolyan figyelt, de nem kérdezett semmit. Mi is felhagytunk ezzel a témával, áttértünk a családra, majd elköszöntünk egymástól. Ők zenélni kezdtek, majd elmúlt az éjszaka és mindenki ment a dolgára.

         Szeptemberi iskolakezdés után furcsa hírek bukkantak fel különböző forrásokból. A lányom történelemtanára, aki korábban sokszor hozta a tanítványait a múzeumba és személyesen is ismert, üzent, hogy milyen indián kiállítás lesz a múzeumban legközelebb, mert ő valami ilyesmit hallott. A gitáros fiú egyik barátja, aki korábban szintén honismereti táborosom volt, azt kérdezte tőlem, hogy mikor telepítettek ide be indiánokat, mert ő erről nem tud. Igyekeztem eloszlatni a félreértéseket, de a vészcsengő akkor szólalt meg bennem, amikor a városi televízió egyik munkatársa azért hívott fel, hogy az esti magazinműsorban a legújabb régészeti eseményekről kellene beszélnünk. Utána rögtön elmondta, hogy a főszerkesztő a lelkére kötötte, hogy a rejtélyes indiántemetőről, amiről mostanában beszélnek a városban, mindenképpen tájékoztatni kell a nézőket. Majd ő is megkérdezte gyanútlanul:

– Tulajdonképpen mit neveztek ti „indiántemetőnek”? Ez valamilyen szakmai elnevezés? Talán a temetkezés módjára vonatkozik? Vagy valamelyik őslakos népet hívjátok így, ahogy Amerika őslakosait indiaiaknak hitték az első felfedezők?

– Hűha! Nem! Ez egy félreértés! Nem kell ezzel foglalkozni! – próbáltam zavaromban menteni a menthetőt.

– Félreértés? Annál jobb, az ilyen magazinműsor arra jó, hogy helyretegyük a dolgokat! Te ehhez kiválóan értesz! – erősködött a riporter.

– Nem! Nem! Ezt minél hamarább felejtsük el! Elveszítjük a hitelünket, amit az elmúlt években megszereztünk.

         Érvelésemmel ugyan nem győztem meg a televíziós munkatársat – láttam az arcán a csalódást – de azt megértette, hogy én semmiképen sem akarok erről beszélni és más sem a kollégáim közül. Akkor rettegve gondoltam arra, hogy ez a hír még hol bukkan fel, pedig a hozzám eljutott hírhozó egyike sem említette a Déri téren pár hónappal korábban lezajlott beszélgetést. Ha rákérdeztem, akkor sem mondták, hogy tőlem eredt. Később még felbukkant itt-ott a hír, sokszor nagyon elferdítve, majd lassan elült…

         Ma már jó 15 évvel a történtek után nem félek annyira ennek a hírnek az elterjedésétől. A mindennapi szinten követhetetlen hírforrásokból felbukkant és hamis információk kavalkádja szinte észrevétlenül alakítja a közfigyelmet. Bizonyos témákat középpontba állít és olyan súlyt kölcsönöz neki, amit valós hírek apró tudományos megközelítő elemzéseivel nem lehetne elérni. Elmondhatjuk, hogy külön iparág ma már a hamis hírek gyártása. Elképzelem, hogy ha ma hívnának ebben a témában, természetesen cáfolati szándékkal vállalnám a televíziós beszélgetést, de közben új táptalajt is teremtenék a hamis hír megragadásának; megemlíteném, hogy a múlt század elején Debrecenben járt Buffalo Bill és az indiánjai nevű cirkusz, akik tartottak egy sikertelen bemutatót a Nagyerdőn. Ez a hír igaz és lám-lám, mégis van kapcsolata Debrecennek az indiánokkal?! Kecsegtető lépés lehetne, ha a cél a régészet és múlt idő kuriózumai iránti figyelem fenntartása!

         De, ha jobban belegondolok, mégsem vállalnám, mert nem nekem való. Csinálja egy lelkes fiatal új munkatárs!

 

 

Szöveg: Hajdú Zsigmond

Szerkesztette: Nagy Emese Gyöngyvér

Kövess minket:

YouTube
Feliratkozás hírlvélre
Déri Múzeum Régészeti Tár - Minden jog fenntartva © 2020 - 2022
4026 Debrecen, Déri tér 1.
Tel.: +36 (52) 322-207
href="mailto:uh!pont!muezumired!kukac!ired">E-mail: uh!pont!muezumired!kukac!ired
készítette: WebDeb.hu