Képtörténetek a Fotótárból – Jutalomutazás

Szöveg: Szabó Anna Viola

Képek: Kalmár István (Déri Múzeum Fotótára, EF_ 2020. 37.1-35)

Digitális utómunka: Lukács Tihamér

Az 1956 utáni, a társadalmi osztályok egyenkénti megszelídítésére irányuló kádári konszolidáció egyik legnehezebb feladatát jelentette az 50-es évekbeli kötelező beszolgáltatásoknak, a földek elvételének és az erőszakos szövetkezetesítésnek még élénken élő emléke miatt minden fölülről jövő intézkedésnek erősen ellenálló parasztság becsatornázása a rendszerbe. A cél továbbra is a mezőgazdaság kollektivizálása maradt, az új rendszer azonban terror helyett a módszeres agitálásra építve próbálta a közösbe csábítani a gazdákat. Az ígéretek között szerepelt a társadalombiztosítás, vagyis a baleset- és betegbiztosítás valamint a rokkantsági és öregségi nyugdíj bevezetése is. Mindemellett, a földjéhez és tulajdonához ragaszkodó parasztság mentalitásához igazodó intézkedés volt a tsz-tagok számára engedélyezett háztáji gazdálkodás és a részes művelési rendszer bevezetése, amely a többlettermelés értékét százalékosan visszaosztotta a saját művelésbe kiadott földeken dolgozóknak. Mindezen intézkedések meggyőzték a jobbat tenni úgysem tudó falusi lakosságot és 1961 végére a magyar parasztság 75%-a belépett a termelőszövetkezetekbe. 

Az ígéretek betartása felé tett fontos lépés volt, hogy 1960 szeptemberében Hajdú-Bihar megyében is megalakult, az Állami Biztosító felügyelete alatt, a Termelőszövetkezetek Megyei Biztosítási és Önsegélyező Csoportja. Az új intézmény vállalta tagjai számára a biztosítási szolgáltatások juttatását, a segélyezést, a kulturális ellátást és a dolgozók jól megérdemelt pihenésének biztosítását. E célból a debreceni Városi Tanács a Nagyerdő legszebb részén telket bocsátott az önsegélyező csoport rendelkezésére, hogy ott felépíthessék tervezett százszemélyes üdülőjüket, amelyhez a közös gazdaságok, a használatukban levő föld arányában, holdanként 20 forinttal járultak hozzá. 

A csoport vezetői, lelkes megyei tsz-elnökök, rögtön hozzáláttak, természetesen állami felhatalmazással, a legfontosabbnak tartott feladat, a tsz-tagok ingyenes üdültetésnek megszervezéséhez. Az év végéig öt csoport, összesen 160 fő tölthetett a megyéből 10 napot Parádfürdőn, s márciusig újabb 500 tagnak akarták ezt a lehetőséget biztosítani. 1962-ben már Jósvafőre és a budapesti Szabadáság-hegyi üdülőbe is utazhattak a turnusok, de gyógyfürdő-beutalót is kaphatott, akinek szüksége volt rá, s amikor 1963-ra valóban felépült a Nagyerdőn a tsz-üdülő, gyorsan kapcsolatba lépve a szomszédos országokkal, kiépült a csereüdültetés rendszere is, s attól kezdve a Tátrában is pihenhettek télen a dolgozók; illetve társasutazások indultak Moszkvába, Kijevbe, Prágába. Akkor már 47 000 szövetkezeti gazda volt tagja a biztosítási és önsegélyező csoportnak, amely a havonta befolyt tagsági díjak 25 százalékát fordította üdültetésre és rendkívüli segélyekre, a többiből az életbiztosításokat fedezte. Az ötödik év végére tízezer megyei tsz-tag részesült valamilyen segélyben, ötezernél többen üdültek belföldön, hétszázan külföldön. 

Az üdültetés mellett a másik népszerű kezdeményezése volt a csoportnak a kultúrprogrammal egybekötött belföldi társasutazások szervezése. 

Az első „kultúrvonatot” 1961. február 23-án indították Debrecenből Budapestre. A csoport által mintegy a jó munka jutalmául biztosított két napos kiránduláson 500 megyei tsz-tag vett részt. Az élénk sajtófigyelemmel kísért eseményről fényképsorozat készült, amelyet a szervezők egy albumba összegyűjtve ajándékul adtak Gódor Ferencnek, az MSZMP megyei első titkárának – a pártirodáról került, az 1980-as években, több hasonló ajándék-albummal együtt a Déri Múzeumba. A képek annak a lelkesültségnek jegyében készültek, hogy íme, a gondoskodó szocialista rendszer minden dolgozóját megbecsüli, a kultúrlehetőségeket mindenki számára egyaránt biztosítja, a világot kinyitja és megismerhetővé teszi, mert aki megérdemli, az elnyeri jutalmát – és mindezért az ember nem lehet elég hálás. A világgal ismerkedő szegényember történetének megjelenítéséhez mind az újságírók, mind a fényképészek kiváló alanyt találtak a legidősebb utazó, a 81 éves Kállai István furtai tsz-nyugdíjas személyében, aki a tudósítások főszereplőjévé lépett elő. Az idős ember kalandos életével, természetes kedélyével és mimetikus készségével, mesebeli nagy bajuszával éppen megfelelt a rendszer által felemelt nép sugallani akart képének. A képeket uraló derű nemcsak az utazás feletti örömnek, de annak is betudható, hogy az utasokat filmesek is kísérték, akiknek semmi sem kerülte el a figyelmét s mindent rögzítettek, „az összes kínálkozó szituációkat kihasználva. Ez azután fokozta egy-egy mozzanat felvételekor a jókedvet, mert az is várható, hogy a filmet minden községben levetítik majd.” Kérdés persze, hogy a riporterek állandó sürgölődése és az események jelenetezése mennyiben engedte meg az utazás élményének valódi átélését, a közvetlen tapasztalás fesztelenségét. A fényképek beállítottsága és látható megjátszottsága a kor MTI tudósításainak sajátja, amely a véletlen minden lehetőségét kizárva igyekezett egy boldog és optimista, a fényes jövő felé tartó társadalmat ábrázolni, képeskönyv-illusztrációként illeszkedve a hasonló tónusban íródó újságcikkekhez.   

A vonat reggel kilenckor indult Debrecenből, délben érkezett a Keleti pályaudvarra, ahol az ebédszünetüket töltő ismerős, megyei képviselők várták az utasokat, azzal a meglepetéssel, hogy másnap estére Kállai Gyula (akkor a minisztertanács elnökhelyettese) meghívta az egész csoportot a Parlamentbe. A beszámolók szerint ezután a várakozás izgalma a két nap minden programját áthatotta. Az állomásról idegenvezetők kísérte buszos városnézésre indultak, majd szállásukon átöltöztek, hogy este megnézzék az Erkel színházban a Cigánybáró előadását. Amikor a színházban „elsötétült a nézőtér – szól a tudósítás – újabb kedves figyelmességben volt részük a kirándulóknak: az Operaház vezetőségének a nevében üdvözölték őket. A hangulat tehát ismét felforrósodott, otthoniassá vált. Ennek eredményeképpen néhányan kijelentették, hogy szeretnének a szereplőkkel is közelebbről megismerkedni. S mivel hajdú-bihari nap volt Pesten, ezt is lehetővé tették a második felvonás után. 

A 81 esztendős Kállai István valósággal elérzékenyült, amikor a fotóriporterek pergőtüzében Szilvássy Margit és Nagypál László operaénekesek közrefogták, beszélgettek vele. Elmesélte, hogy fiatal korában mint tengerészkatona bejárta az egész világot, volt Olaszországban, Kínában, Egyiptomban, de Budapesten: most van életében először. Csak átutazott rajta, amint egyik szolgálati helyről a másikra vezényelték. Ma a furtai Petőfi Tsz nyugdíjasa, de még mindig dolgozgat. Most is volt vagy 130 munkaegysége. 

Közben befejeződtek a harmadik felvonás előkészületei és a látogatók is elfoglalták nézőtéri helyüket. Valami azonban még mindig lehetett, mert csak nem húzták fel a függönyt, holott a türelmetlenebbjei már tapsolgattak. Ekkor a színház vezetője kilépett a függöny elé és bejelentette, hogy a hajdú-bihariak meg akarják köszönni a szép előadást és hálájuk jeléül kis ajándékkal kívánnak a két főszereplőnek kedveskedni. S a következő pillanatban már ott is állt Szilvássy Margit és Nagypál László, velük szemben pedig Kiss Lajos, a mikepércsi Rákóczi Tsz elnöke néhány társával. Egy szép babát és kulacsot nyújtott át a művészeknek, amit Szilvássy Margit csókkal köszönt meg. Ezen Kiss Lajos annyira felbátorodott, hogy átkapta a művésznőt és a közönség tombolása közepette össze-vissza csókolta. (A felesége kedvéért hadd jegyezzük meg: utólag kijelentette, csak az előadás további sikere érdekében.) Azután folytatódott a műsor, de olyan emelkedett hangulatban. hogy több produkciót vastapssal honoráltak a megjelentek. 

A jókedv az előadás végeztével sem csökkent, amikor már nem volt kötött program, hanem »szabad foglalkozás« előtt álltak a kirándulók, ami – Budapest lehetőségeit tekintve – "kellemesnek ígérkezett.” 

Az esti szórakozás mibenlétéről nem szól a fáma, a képek tanúsága szerint azonban másnap reggel a Mezőgazdasági Múzeum kiállításait tekintette meg a csoport, 

ezt nézelődés és vásárlás követte a Váci utcában, 

az Állami Biztosító jóvoltából a Hungária étteremben ebédeltek, 

majd saját kérésükre, a Körhinta című filmet vetítették le számukra. Este azonban elérkezett a látogatás fénypontja, a parlamenti fogadás ideje, amelyről érdemes ismét a jellemzően leereszkedő-beleélő hangvételű tudósítást idéznünk. "Végre, hajszálpontosan fél 6-kor kitárult a főbejárat két szárnya. S látni kellett volna azokat a megilletődött arcokat, amelyeken szinte visszatükröződött az áhítat, amint a mesebeli szépségű épület vörös szőnyegein felfelé lépkedtek.

És odafent Kállai Gyula elvtárs, Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront országos elnöke, Gódor Ferenc elvtárs, Vass Istvánné, az országgyűlés alelnöke egyenként üdvözölt mindenkit, úgyhogy volt olyan látogató, aki újból lement, hogy még egyszer szemtől szembe kerüljön visszatértekor a fogadókkal. 

Ezután mindenkit a parlament üléstermében helyeztek el, s addig nem is volt fennakadás, amíg a képviselők padjait a vendégek teljesen megtöltötték. A többieknek azonban sehogy sem volt ínyükre – hiába kínálgatta Kállai elvtárs – a miniszteri bársonyszékekbe ülni. Ami aztán megint csak érthető, mert ilyesmi sem igen adódott még az életben.” 

Miután elrendeződtek, beszédében Kállai Gyula rámutatott arra, hogy "ma, miként az ország, úgy ez az épület is a dolgozó népé”, hogy a legfontosabb feladat a termelőszövetkezetek megszilárdítása, és hogy ez nem megy munka és harc nélkül, mert "a béke ügye harc kérdése is”. Válaszában Kiss Lajos megígérte, hogy a szíves fogadtatást becsületes munkával hálálják majd meg. 

Végül Kállai Gyula körbevezette a Parlament termein a népes csoportot, s az este hosszantartó, közvetlen hangú, szívélyes, sőt bensőséges beszélgetéssel zárult a büfében. 

A kultúrvonat másnap kora hajnalban indult haza, hogy a dolgozók idejében felvehessék a munkát. 

Az első utazás alkalmával bevált programot nyújtották az ezután csaknem az évtized végéig, a megyéből évente legalább kétszer (s az ország többi részéből sokszor) útnak indított többi nagylétszámú csoport számára is, kis változtatásokkal, színház helyett cirkusszal, állatkerttel vagy üzemlátogatással. A továbbiakban, ha az utaztatásnak ez a látványos és demonstratívan hírértékű formája meg is szűnt illetve átalakult, – mert már nem volt szükséges kampánycélokra használni – a biztosítási és üdültetési rendszer, több millió taggal, életképes maradt a rendszerváltozásig. 

Felhasznált források

- Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2003.

- Bényei József: Számok és gondolatok. Ötéves a Hajdú-Bihar megyei tsz-tagok biztosítási és önsegélyező csoportja. Hajdú-Bihari Napló, 1965. december 31.

- Felkai Ferenc: Ez az ország a mi országunk. Ötszáz hajdú-bihari termelőszövetkezeti tag látogatása Budapesten és a parlamentben. Hajdú-Bihari Napló, 1961. február 26. 

- (b. l.): „Pekingben már voltam, de Budapesten még sohasem...“. Népszava, 1961. február 25.

- Ötszáz Hajdú megyei tsz-tag látogatása a Parlamentben. Magyar Nemet, 1961. február 25.

- Valamint Hajdú-Bihari Napló, 1962. december 24., 1964. január 23., 1967. január 17., stb. 

Képtörténetek a Fotótárból sorozatunk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatja.