Historia Naturalis Museologica - Repülővel Szent Dénes városába
2022. december 16-án nyílt meg a Déri Múzeumban a „Réunion – Egy sziget anatómiája” c. időszaki természetrajzi és kultúrtörténeti kiállítás. A tárlat Réuniont, Franciaország egyik tengerentúli megyéjét mutatja be. A kiállítás a teljességre való törekvés igényével készült, ennek ellenére a téma számos aspektusa – megfelelő tér és egyéb tényezők hiányában – sajnos nem kerülhetett bemutatásra. Ezeket a hiányosságokat igyekszem pótolni az intézményünk honlapján közétett kisebb írásokkal. Ezúttal a Réunionra történő megérkezést és a trópusi szigeten töltött első napok eseményeit elevenítettem fel.
Amikor a réunioni tanulmányút előkészítésekor az iránt érdeklődtem, hogy milyen úton-módon juthatok el a szigetre, örömmel értesültem arról, hogy Párizs és Saint-Denis között rendszeres légi összeköttetés van. Az Air France – hasonlóan a többi tengerentúli megyéhez – Réuniont is közvetlen repülőjárattal fűzi az anyaországhoz. Így esett meg, hogy a geológiai értelemben Afrikához tartozó francia vulkánszigetre úgy utaztam, hogy lényegében egy „belföldi” járatra váltottam jegyet.
A következő feladat az volt, hogy olcsón eljussak a „Fény városába”. Mivel a francia nemzeti légitársaság 2003 elején jelentős árkedvezményt biztosított azoknak, akik nem Budapestről, hanem Bécsből repültek Párizsba, magam is az osztrák fővárosból kiindulva kezdtem meg az utazásomat.
A repülés Bécs-Schwechat és Párizs között mindössze két órát vett igénybe, ám az értékes időnyereség hamar szertefoszlott, mivel a Charles de Gaulle tábornokról és elnökről elnevezett hatalmas légikikötő egyik ultramodern várótermében több mint négy órát kellett várnom, mire végül beszállhattam a Réunionra tartó óriásgépbe.
Miután elhelyezkedtem a vészkijárat melletti ülések egyikén, érdeklődve figyeltem a helyüket kereső, csomagjaikat pakolászó embereket. Bár sokféle nemzet és náció képviseltette magát az utastérben, láthatóan többségben voltak a szabadságról hazafelé tartó réunioniak és a déltengeri nyaralásra készülő franciák. A mellettem lévő ülésre egy fiatal párizsi orvos, Sylvestre S. telepedett le, aki kreol barátnőjét ment meglátogatni Réunionra. A ritka névrokonságnak köszönhetően gyorsan összebarátkoztunk, eközben gépünk elindult a kifutópálya felé. S noha már többször is repültem korábban, a felszállást megelőző feszült percek ezúttal is izgalommal töltöttek el.
Elszakadva a párizsi repülőtér hókásás aszfaltcsíkjától, gépszörnyünk nagy lendülettel fúrta bele magát a francia főváros fölé telepedett szürke légrétegekbe. Elérve a 10 ezer méteres utazási magasságot, a fedélzeti kivetítő képernyőjén megjelent a gépünket szimbolizáló kis piktogram. A vibráló rajzocska kb. 10—11 óra elteltével – áthaladva Afrika és Madagaszkár sematikus térképe fölött – elérte a Réuniont jelképező karikát.
Pilótánk simán, nagyobb zökkenők nélkül tette le gépünket a Gillot Nemzetközi Repülőtér óceánparti leszállópályáján. A jól sikerült manővert az utasok olyan tapsviharral jutalmazták, mintha egy parádés színházi előadás szerencsés részesei lettek volna az elmúlt órákban. Ahogy a szervízúton guruló gépünk lassan közeledett a reptér utasforgalmi központjához, a párás ablakon keresztül kíváncsian kémleltem az elém táruló trópusi vidéket. Izgatottan vettem szemügyre az egyik közeli domb oldalába kapaszkodó apró házakat, amik csupán apró épületmaketteknek tűntek a háttérben magasodó gigászi hegyek által dominált táj pazar díszletében.
Az útlevél- és vámvizsgálat gördülékeny volt. Miután a légkondicionált fülkében ülő tisztviselő beütötte a szükséges pecsétet az okmányomba, megnyílt előttem az út Réunion földjére. Mivel a légikikötő nagyjából 15—20 kilométerre található a főváros központjától, elindultam, hogy megkeressem a reptéri busz megállóját. Az épület előtt összefutottam a gépen megismert Sylvestre-el, akiért az egyik ismerőse autóval jött ki a reptérre. A névrokonom elmondta, hogy ők a távolabbi Le Port-ba mennek, s ha akarom, szívesen elvisznek Saint-Denis-ig. A segítséget örömmel elfogadtam, s hamarosan már a tengerparti autósztrádán hasítottuk a sziget forró, páradunsztos levegőjét. Még csak délelőtt volt, de a trópusi meleg így is zsibbasztólag hatott a hosszú utazástól alaposan elgyötört szervezetemre. Kis híján elaludtam az autóban, mire a nagy forgalomban megérkeztünk a főváros szívének számító C. de Gaulle térre. Itt megköszöntem a fuvart, s elbúcsúztam jótevőimtől. Rövid tájékozódás után felkaptam nehéz hátizsákomat, s elindultam szállást keresni. Néhány eredménytelen próbálkozás után a „Fleur de Mai” nevű családi vendégfogadóban kötöttem ki, ami kb. 500 méterre épült az óceán partjától. A panzió házvezetője egy fiatal malgas nő volt, aki sokat segített nekem a fővárosi tartózkodásom alatt.
Miután kényelmesen berendezkedtem tágas, nyitott verandával is rendelkező szobámban, nyakamba vettem Saint-Denis utcáit. Elsőként az óceán partján húzódó festői sétányt, a Barachois-t kerestem fel, ami méltán vált a település egyik jelképévé. A kókusz- és palacktörzsű pálmákkal, valamint pandánuszokkal teletűzdelt park a helyi lakosság közkedvelt pihenőhelye. A földre terített színes pokrócokon sziesztázó kreol családok, az andalgó szerelmespárok és az önfeledten golyózó férfiak látványa éppúgy hozzátartozik ehhez a szépen gondozott közparkhoz, mint a régi Citroën furgonokból kialakított mozgóbüfé vagy a vidáman csilingelő körhinta. A kellemes sétautakkal behálózott terület nyugati végén néhány óceánra meredő rozsdás ágyúcső emlékeztet azokra az időkre, amikor tarkaruhás turisták helyett még ellenséges hadihajókra és kalózok halálfejes lobogó alatt hajózó vitorlásaira leső katonák fürkészték a távolba vesző horizontot. Manapság marcona tengeri rablók már nem, de az óceán felkorbácsolt hullámai rendületlenül ostromolják Saint-Denis egykori erődjének csonka maradványait.
Az ódon vaságyúk megtekintése után betértem az egyik közeli kávéházba. A helyiek körében rendkívül népszerű, hírlapárudával is rendelkező presszó egy régi saroképület alsó szintjén található. Az üzlet természeti érdekessége, hogy a kávézó nyitott terasza fölé – gigantikus vörös napernyőként – egy terebélyes koronájú, öreg madagaszkári lángfa (Delonix regia) borul. Letelepedtem egy rattanból készült karosszékbe, majd réunioni eszpresszót rendeltem. A forró feketét olyan csészében szolgálták fel, aminek az oldalán a Fournaise-vulkán körvonala volt látható, amint (izzó lávatömbök helyett) pörkölt kávészemeket lövell a magasba. Az illatosan gőzölgő mokka társaságában felütöttem angol nyelvű útikönyvem, s elmerültem a főváros évszázados, 17. század óta íródó történelmében.
Saint-Denis – Saint-Paul és Saint-Suzanne mellett – egyike Réunion legrégibb településeinek. A mai város elődjének számító kereskedelmi telepet Étienne Regnault kormányzó alapította 1667-ben. Az akkoriban még Île de Bourbon-nak nevezett sziget adminisztratív központja nem Saint-Denis, hanem a nyugati (v. szélalatti) partvidéken fekvő Saint-Paul volt. A központi szerepkört csak aránylag későn, 1738-ban ragadta magához ez a település, amiben Mahé de la Bourdonnais kormányzónak elévülhetetlen érdeme volt. A döntés nyomán a Rivière Saint-Denis torkolatában épült város lendületes fejlődésnek indult. Amíg az 1700-as évek közepén még csupán pár száz lakója volt e településnek, 1800-ban már közel 7 ezer. Ez a szám 1900-ra meghaladta a 16 ezret is. A 20. században, különösen a második világháború után gyors ütemben duzzadt fel a város népessége. Napjainkban Saint-Denis agglomerácójában több mint 150 ezer ember él.
Elfogyasztva a réunioni kávékülönlegességet, lassan „visszatértem” a jelenbe. Miután magam mögött hagytam az óceánparti kávézó árnyas verandáját, elindultam a főváros lüktető szívének számító üzleti negyedbe. A városrész, s egyben Saint-Denis ütőere a forgalmas Rue Maréchal Leclerc, amit derékszögben metszenek a jelentősebb utcák. A boltok és pékségek kínálata, a francia gyártmányú autók nagy száma és az utcatáblák feliratai azt a hamis képzetet keltették bennem, hogy Párizs talán nincs is olyan messze innen, mint ahogy azt a kilométerek száma egyébként mutatja. A francia mediterrán városok hangulatát idéző utcákon fényes üzletek, elegáns bankok és színvonalas éttermek sorakoztak. A sétáló és bámészkodó emberek színes etnikai kavalkádot alkottak. Arcvonásaik európai, afrikai és ázsiai származásról tanúskodtak. Az élet számos területén megnyilvánuló kulturális sokszínűség különös, kozmopolita jelleget kölcsönzött az amúgy jórészt kisvárosi hangulatot árasztó település központjának.
Szerencsére könyvesboltokat is találtam a centrumban, ahol sikerült beszerezni a még hiányzó könyveket és térképeket. Utazásom idején (2003-ban) Magyarországon még nagyon kevés információ állt rendelkezésre Réunionról. A hazai könyvtárakban többnyire sajnálkozva közölték velem, hogy a szigetről semmilyen írással nem rendelkeznek. Az egyetemi, főiskolai tankönyvek geográfus szerzői sem írtak bővebben Réunionról. A legtöbb esetben alig 2—3 sor jutott a kb. 2500 km²-es sziget jellemzésére! A megfelelő szakirodalom hiánya természetesen jelentősen megnehezítette az itthoni felkészülést, amit a helyszínen igyekeztem pótolni. Nem kevés (több kilónyi) geológiai, földrajzi, botanikai, zoológiai és történelmi könyvet vásároltam, amit a soron következő napokban részletesen áttanulmányoztam. Az olvasottak alapján alakítottam ki, s véglegesítettem 1 hónapos réunioni útitervemet.
Mező Szilveszter
főmuzeológus
A Jegyzetek réunioni útinaplómból sorozat további fejezetei:
1. Réunion távolabbi szigettartozékai
2. Gyalogszerrel a „Kemence” tetejére
4. A Piton des Neiges ösvényein
RÉUNION-Egy sziget anatómiája – természetrajzi és kultúrtörténeti kiállítás
Réunion szigete parányi pont Földünk térképén, amely Madagaszkártól keletre, az Indiai-óceán tintakék mélységeiből emelkedik a tenger sós habjai fölé, változatos életteret kínálva növénynek, állatnak, embernek. Varázslatos tájai sokáig ember által lakatlan vidékek voltak, ahol a paradicsomi szépségű és a civilizációtól teljességgel háborítatlan környezetben sajátos küllemű növények és állatok sokasodtak és fejlődtek. Az újkori földrajzi felfedezéseknek köszönhetően ebbe az „érintetlen” miliőbe érkezett meg az ismert világ kitágításán fáradozó ember, s hagyta rajta jól láthatóan lába és keze nyomát a sziget sokáig makulátlan arculatán. Ezt a különleges világot mutatja be a kiállítás.
Helyszín: Déri Múzeum, Zoltai Lajos Terem
Látogatható: 2022. december 16. – 2023. május 7-ig
További Historia Naturalis Museologica bejegyzések a linkre kattintva érhetőek el.
