Déri Múzeum

Mit csinál a restaurátor

... restaurátor?

A rongyok meg a zene

Ahogyan mondja, gimnazistaként „istenigazából” csak a címben szereplő két dolog érdekelte. Életében ma is fontos szerepet töltenek be a textíliák, és sokak szerint Tóth Ilona Csilla a világ legszebb hangú restaurátora. Ezt tanúsíthatja a Red Produkció, a Funky Donuts, a Chill-Out és a Chico Manada közönsége is!

Tóth Ilona Csilla: Édesanyámék hárman voltak testvérek, ügyes kezű mind. A nagynéném inkább a hagyományos kézimunkát művelte, de Anyu a modernbe is bele-belekóstolt, a nagybátyám meg kovácsmester volt. A nagymamám is nagyon szépen kézimunkázott, varrt. Úgy nőttem fel, hogy anyukám egy hét alatt megkötött egy pulóvert miközben nézte a híradót, vagy a filmet. Nekem nem szakköri tevékenység volt, hogy itt-ott hímzek, meg horgolgatok, ez a mindennapokhoz tartozott, egyszerűen adta magát, hogy én is foglalkozzam ilyesmivel. Van az az időszak, amikor mindenki divattervező akar lenni, bár előtte én hatévesen festőművész, harmadik-negyedikes koromban régész lettem volna. Felsőben kicsit már jobban belőttem az irányt, a gimnáziumban a művészetek iránti érdeklődés megmaradt, ahogy a zene iránti is, de valamiért úgy éreztem, hogy inkább a kézműves vonal lesz az igazi. Amikor kikristályosodott, hogy szeretnék komolyabban foglalkozni a textillel, láttam, hogy két irányvonal van, vagy újat hoz az ember létre, tehát iparművésznek áll, vagy a régivel foglalkozik és restaurátor lesz. Azt nem tudtam, hogyan lehet Magyarországon restaurátornak lenni, nincs minden szomszédban valaki, aki ezzel foglalkozik, vagy egyáltalán múzeumban dolgozik. Ezek a szakmák elég extrém dolognak számítottak akkor még.
Mindenesetre elmentem két évre szövést tanulni, elvégeztem egy kézműves szakiskolát, aztán felvételiztem a Képzőművészetin a tárgyrestaurátor művész szakra. Féltem, mert oda nagyon kevés embert vesznek fel, de úgy döntöttem, nekifutok, egy életem egy halálom. Felvettek. Anyukám meg is volt ijedve, hogy olyan művész dolog ez a restaurátor, ez nem lehet tisztességes. De aztán megbékélt vele. A Déri Múzeum az első munkahelyem, 2004 óta dolgozom itt textil-bőr restaurátorként.

Pontosan miből is áll ez a „művész dolog”? Mi mindent csinál egy restaurátor?

TICS: Három lábon áll a munka. Van a művészettörténeti oldal, én ezt a készítéstechnikai részének mondanám. Szóval az egyik láb az elmélet, ami nálunk gyakorlat, azaz készítéstechnikai tudás. A másik a manuális készség, anélkül semmi nem megy. A harmadik pedig a kémia, és ezt nagyon komolyan kell venni, pontosan ugyanolyan fontos, mint a másik kettő.
Amikor magam elé veszek egy anyagot, például itt van ez az inggallér, tudnom kell, miből van, ha színes, tudnom kell milyen a színezékanyag, s ha ránézésre nem lehet megmondani, vannak erre megfelelő tesztek. Mondok más példát. Vannak keleti templomi zászlóink, és ezek a keleti emberek kitalálták, hogy nagyon szép aranycérnával, aranyfonallal gyönyörű fémes díszítést lehet csinálni. De nemcsak fémből, hanem nagyon vékony bőrből is, konkrétan bélből, amibe a hurkát is töltjük.
A bél van learanyozva, keskeny csíkokra vágva, az van beleszőve a textilbe, vagy rátekerve egy selyem bélfonalra, de ugyanezt csinálják papírral is. Na, most, ha az ember ezt nem tudja, és beteszi a vízbe a textilt, nagyon csúnya, visszafordíthatatlan károsodást tud okozni. De mivel tanultunk ide vonatkozó művészettörténetet, tudjuk, hogy ebben a kultúrkörben ez előfordulhat. Így eleve óvatosabban közelítünk egy ilyen tárgyhoz, mint egy 19. századi zsinórövhöz, ami ugyan tele van flitterrel és fémszállal, de az többnyire tényleg selyem és fém, ami másképp viselkedik egy ilyen tisztításnál, ezért bátrabban lehet hozzányúlni.
Összességében igaz az, hogy a restaurátor képes kinyerni minden információt az anyagból, és utána kutatni egy töredéknek is úgy, hogy aztán a meglévő információkat egy kész ruhában összerakja.

Belegondoltam, hogy kétszáz év múlva lesz-e még textilrestaurátor? A mai viseleteinkkel ugyan mit is kezdhetne a szakember?

TICS: Bajban lesz, az biztos, hiszen a mostani textilek nem az örökkévalóságnak készültek, és akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Nyilván a hétköznapi viseletről beszélünk. A legtöbb muzeológus, vagy aki a gyűjtemény gazdája, igyekszik minden területről, minden néprétegtől, minden vagyoni helyzetből gyűjteni, de mégis tudni kell, hogy az ünneplőruhák, a különlegesebb darabok maradnak meg jobb állapotban. Egyszerűen, mert kevesebbet viselik, azokra vigyáznak jobban, azok készülnek jobb alapanyagból, jobb minőségű munkával.

Jó, de kétszáz év múlva mégis mi maradna? Egy kamarakiállításunk lenne azért?

TICS: Nem tudom, talán a menő cuccokból. Vagy olyan divatmárkákból, amelyek tudatosan hagyományos alapanyagokkal, technikákkal dolgoznak, azokból lehetne kiállítást csinálni. A többi fast fashion darabból biztos nem. Nemhogy kétszáz, egy évet sem bírnak ki. Ami a másik tragédia, hogy a maradékot bezúzzák. Ez valami döbbenet, amikor az ember rájön, hogy milyen túltermelés van. Ezek a cuccok jönnek a semmiből és mennek a semmibe.
A restaurátor is sokban hozzájárulhat a „Polgári sikk” sikeréhez. Van kedvenc a darabok között?
TICS: Igen, van egy lila brokát díszmagyar. Ezt a brokát elnevezést a szakemberek nem nagyon szeretik, de hát nem tudunk jobb szót rá, ez egy nagyon szép, szövött mintás női díszmagyar öltözet. Azért érdekes, mert kint volt a korábbi állandó kiállításban, kicsit meg is sínylette, mert régen nem figyeltek annyira oda a műtárgyvédelemre, és az ablak mellett állt. A döbbenet az, hogy még ezt is kibírta, annyira jó minőségű alapanyagból készült. Ez egy szalonmunka, olyan gyönyörűen van megvarrva, hogy mindent túlél. Itt derül ki, hogy nemcsak az alapanyag, a befektetett energia és munka is mennyit számít. Ezen egy öltés se moccant meg, pedig legalább száz éve készült!

Vajon a „Polgári sikk” a nők kedvence lesz?

TICS: Nagy valószínűséggel igen. A ruhák is gyönyörűek, és a kisebb kiegészítők is kimondottan szép darabok: legyező, kesztyű, selyemcipő, táncrend, csupa finom dolog. Ezt fogják szeretni a látogatók. Ezekről a kis használati tárgyakról pedig nemcsak a nőknek, mindenkinek az juthat eszébe, hogy akkor még volt idő effélékre, s volt erre igény. Kár, hogy ma már másként van.

Készítette: Dallos-Nagy Krisztina