Déri Múzeum

Verejtékes pohár

„Verejtékes” pohár

A múzeum állandó kiállításának „Régi városháza” egységét díszíti a a váncsodi református egyház kivételes szépségű meglepő elnevezésű, aranyozott ezüst talpas pohara.

A város kulturális és szellemi élete figyelemreméltó szimbiózisban működtek a korban ‒ a virágzó debreceni ötvösség, a céhek és a reformáció gyors terjedése ‒, és az e területeken tapasztalható nem mindennapi egybeesések egy virágzó szellemi központ létrejöttének alapjait jelentették.

A reformáció helvét, radikális kálvini ága már a 16. század közepén a korábbi ostya helyett a két szín alatti úrvacsorát kenyér és bor formájában szimbolizálta. Az 1562-es debreceni hitvallás az úrvacsora edényeiről kimondja: „Az írás – ti. A Biblia – ivóeszközökről vagy pohárról emlékezik. Tehát mindennemű edényeket, akár üveg, akár fa, vagy arany, ezüst és cserép legyenek, vagy rézből és bármiféle ércből készültek, elfogadunk, csak a visszaélés, fényűzés, babona legyenek eltávoztatva.”

A 16. században a tiszántúli református templomok úrasztali poharainak, kelyheinek, kannáinak és kenyérosztó tányérjainak rendkívül nagy százalékát debreceni mesterek készítették. Érdekes és fontos megemlíteni, hogy Debrecenben a 18. századig csak magyar ötvösök dolgoztak, sőt a céh létrejöttétől az 1700-as évek elejéig kizárólag református hitűek. Kiválasztott műtárgyunk is helyi ötvösremek. Az  debreceni ötvösművészet stilárisan a 16. század reneszánsz művészetében gyökerezett, s legjellemzőbb vonása a tradíciókhoz való ragaszkodás volt. Mestereink soha nem látott tökélyre fejlesztették a parasztpolgári életformának és a református vallási-ideológiai tényezőknek legjobban megfelelő egyszerű, választékosan elegáns formai és stiláris megoldásait.

Debrecen tehát nemcsak a reformáció kálvini ágának lett a központja a Szegedi György és Méliusz Juhász Péter prédikátorok által megfogalmazott és már idézett hitvallás, valamint az 1567-es alkotmányozó zsinat határozatai révén, hanem jelentősen közrejátszott e szellemi központ fejlődésében az 1538-ban alapított Református Kollégium és az 1561-ben Huszár Gál által alapított nyomda tevékenysége is. A debreceni ötvösséget a szükségszerűség hozta létre, tartotta fent két és fél évszázadon át. Fokozódott az igény mind a református eklézsiák, mind a gazdag polgárság részéről, hogy nemcsak vallási, politikai tájékoztatást vártak Debrecentől, de az úrasztali edényeket, az értékes közhasználati tárgyakat, ékszereket is ebben a szellemi és ipari centrumban igyekeztek beszerezni. Igazi iparközpont ekkor már Debrecen, elég csak arra utalnunk, hogy a városban a 16. századtól 1693-ig, amikor Debrecen szabad királyi városi rangot kapott, huszonhatféle céhbe tömörültek a mesterek.

A városi és egyházi reprezentációt szolgáló tárgyak a debreceni ötvösök munkásságának csupán csekély, de annál fontosabb részét alkották. A műhelyek kapacitásának zömét a polgárok igényeinek kiszolgálása kötötte le. Gyűrűk, övek, gombok, poharak, kupák, mosómedencék, kannák, késhüvelyek, ruhára való ezüsthorgok és -kapcsok, kanalak, boglárok, botok, csákányok voltak a legkelendőbb árufajták.

Debrecenben és környékén szép számban találunk jelzetlen tárgyakat. Általában azokat a tárgyakat tekinthetjük debreceninek, amelyek a város valamelyik testülete számára készültek. Ilyen az általam bemutatni kívánt pohár is.

A műtárgyat, mely a váncsodi református egyházközség letétje, Ecsedi István 1912-ben hozta gyűjtőútjáról, gyarapítván vele az iparművészeti tárat. Érdekesség, hogy Ecsedi ebben az esztendőben lett a Déri Múzeum elődje, a Városi Múzeum múzeumőre. A jelzetlen debreceni munkák sorából kiemelkedik ez az 1687-ben készült talpas pohár. Ismeretlen mestere az összes jellegzetes motívumot felhasználta, amit eddig a debreceni talpas poharakon megfigyelhetünk. Indákból és virágokból összeállított lambrequin-szerű minta a száj körül, verejtékcseppek, csúcsára állított rombuszok, „cápázás”, s végül a talprészen igen szép gyümölcsökből, levelekből és szalagokból összeállított laposan domborított minta, valamint felirat: VANCSODI ECCLESIA SAMARRA CSINALTATAC EZ POOHART BATORI JANOS.SZILAGYI MARTON NEMES M:S.EM A 1687. Magassága 232 mm, a száj átmérője 110 mm, súlya 267 gramm. A szokatlan hangzású "verejtékes" elnevezés a díszítési módról kapta a nevét, a késő reneszánsz vagy manierista irányzat hozta létre. A 16. század végén tűnnek fel a „verejtékes” poharak. Már az 1598- as céhszabályzat említi „verítékös pohár”-ként, melynek árát a 36. articulus „giránként” (valamivel több mint 1 grammot jelentő súlymérték) 4 forintban állapították meg. A németországi iparművészetben találunk analógiát a verejtékes díszítményre, például a regensburgi múzeum 15. századi csóktábláját, amelyen zománcműves verejték – vagy könnycseppek veszik körül Szűz Máriát. A csóktáblát régen a római katolikus templomokban használták, a hívek erre adták a békecsókot. A debreceni mesterek ihletése azonban feltehetőleg a Bibliából eredhetett, pontosabban Jézusnak a Gecsemáné-kertben történő szenvedéseiből, amit Lukács evangelista így ír le: „verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek.”

Ormosi Viktória
muzeológus

Felhasznált szakirodalom:

B. Bodrovszky Ida: A XVII. századi mezővárosok iparművészete (Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980
P. Szalay Emőke: Református egyházművészet Debrecen 2012.
P. Szalay Emőke: Debreceni ötvösség , Debrecen 2001.
Takács Béla: Évezredek. évszázadok kincsei ‒ Ötvösművek a Debreceni Református Kollégium Múzeumában, Múzsák Közművelődési Kiadó Budapest 1988

Fotók: Lukács Tihamér